Gyoma és Endrőd
Gyomaendrődről, mint szerves egységről 1982. január 1. óta beszélhetünk. Ismerkedjen meg ezeken az oldalakon keresztül a történelmi előzményekkel. Kellemes nézelődést kívánunk Gyoma és Endrőd helyismereti gyűjteményében.
Gyoma
A név jelentésére kétféle magyarázatot ismerünk: torok, torkolat; mivel a Körösök összefolyásánál helyezkedik el a település, a másik elmélet szerint a megnevezés személynévi eredetű. 1332-ben említi először hiteles adat Gama, majd 1444-ben Gyoma néven. A falu első birtokosai az iktári Bethlenek voltak. A hódoltság ideje alatt a falu sorsa azonos volt a többi alföldi településsel: hol a török csapatok, hol a tatár lovasok, hol a rácok pusztításait szenvedte meg a lakosság. Voltak évek, amikor teljesen elpusztult a falu.
Csak a szatmári békekötéstől figyelhető meg ismét egy lassú benépesülési folyamat, amelyet Harruckern János György földbirtokos betelepítési akciója gyorsított fel. Harruckern az idetelepülőknek komoly adó és egyéb kedvezményeket ajánlott fel, és arra is figyelt, hogy egy településre csak egyfajta vallásúak kerüljenek. Így történt, hogy Gyomára főleg reformátusok, Endrődre inkább katolikusok telepedtek le. Gyoma újratelepülésének hivatalos dátuma: 1717. A letelepült lakosság állattartással, majd földműveléssel foglalkozott. A település történetének fontos alakja volt Csepcsányi Tamás, aki 1830-ban németajkúakat telepített Gyomára, ugyanezen évben megszerezte a vásártartási jogot, és szintén 1830-ban mezővárosi rangra emeltette Gyomát. A 19. század legnagyobb földesura Wodianer Albert volt, aki óvodát, iskolát és templomot építtetett Gyomának. Ennek az időszaknak a közteherviselése nagy gondot jelentett a lakosságnak. Példa értékű volt a település részvétele az 1848-as szabadságharcban. A jobbágyfelszabadítás után kialakult a tanyai gazdálkodás. A föld lényegében közép- és kisbirtokosok kezében volt. A legjellemzőbb földhasználati viszony a haszonbérlet volt, pl. 1935-ben 1179 bérlő művelt meg 12294 ha földet. A bérlők a környező falvakból, főleg Endrődről kerültek ki. Gyoma ipara a 20. század elejére már megyei szinten is jelentős volt. Jellegét tekintve kézműipar volt, segédek nélkül vagy egy-két segéddel dolgoztak a mesterek.
A foglalkoztatás szempontjából a malmoknak, az Ailer-féle téglagyárnak és a később világhírűvé vált Kner nyomdának (1882-) volt jelentősége. 1858-tól már vasútja is, majd hídja is lett Gyomának, így lehetővé vált, hogy a település intenzíven bekapcsolódjon a környék gazdasági és kulturális életébe. 1877-től járási székhely lett a község bírósággal, ügyészséggel; vagyis a megye északi részének regionális központjává emelkedett. A kultúrában a felekezeti elemi iskolák adták az alapot. Gyoma létesítette a megye első óvodáját is (1841). Gazdasági iskolája, iparos tanonc iskolája működött. Nagy mecénása volt a kultúrának a Kner család. Könyvtárat működtettek, támogatták az iskolákat és a sportéletet, példát mutattak a városszépítésben. A nyomda kiváló termékei, a szép könyvek révén Gyoma nevét megismerte egész Európa. Az első újság Gyomán 1922-ben jelent meg (Gyoma-Endrőd és Vidéke). 1945 után az ipar a kezdeti kézműipari hagyományokra támaszkodva erőteljes fejlődésnek indult, és a foglalkoztatottságot tekintve hamarosan a mezőgazdasággal egyenrangú lett. Először az állami vállalatok fióküzemei kerültek Gyomára: Kötőipari Szövetkezet (1952-), Sütőipari Vállalat (1953-), Kazángyártó Vállalat (1967-). A mezőgazdaságban a kis téeszek összevonása után két nagy téesz - a Győzelem és az Alkotmány -, egy állami gazdaság - a Kőrösi -, és egy halászati szövetkezet - a Viharsarok - működött.
Mind a nagyüzemekben, mind a háztáji gazdaságokban eredményes volt a gazdálkodás, az emberek építkeztek, a város akkor alakította ki a jelenlegi arculatát. Az általános iskolák mellett középiskolák is létesültek a településen. 1951-55 között óvónőképző működött itt, 1954-ben kezdte meg működését a mostani Kner Imre Gimnázium. Az ipari tanulókat képző intézetet 1955-ben szervezték újjá. A mezőgazdászokat képző Bethlen Gábor Szakképző Iskolát 1967-ben indították meg ismét. Zeneiskolát is létesített a település 1949-ben. A közművelődés szolgálatában állnak: Városi Könyvtár (1949-), Katona József Művelődési Központ(1952-). A Kner nyomda 1970-ben nyomdaipari múzeumot létesített. 1977 óta helyi sajtóval is jelentkezett a település. Az intézmények közül a legnagyobb idegenforgalmi jelentősége a Liget Fürdőnek van (1954), de sok vendéget vonz a Körös völgyének ezernyi szépsége is.
Gyoma Történelme
Hármas-Körös bal partjára esik. Hajdan Póhatom, Ege, Endrőd és Nyárszeg falvak vették körül. Gyoma a régi magyaroktól használt személynév volt. A Szinnyei Merse család ősét pl. Gyomának hívták. A békés megyei Gyoma község tehát első Gyoma nevű tulajdonosától vagy lakosától vette nevét. Először 1332-ben említik, midőn papja, Pál 5 garast fizetett a pápának. Egyháza Mindenszentek tisztelétére virlt avatva, s papja 1552-ben még katolikus volt, mert megizette a trienti zsinatra utazó követ költségeiből ráeső 3 ft-ot. Ritka község, melynek földesurait oly pontosan ismernők, mint Gyomáét. A XIV. században a Neczpáliakkal egy őstől származó Iktári Bethlen család bírta.
Azonban a Neczpáliak ís követelték, hogy a Bethlenek Gyomát és egyéb délvidéki közös birtokot (Bethlen-ősi, Seprős, Bodon, Iktár) velök megoszszák. Megkezdték e végre a pert 1347-ben, de távol (Túrócz megyében) lakván nem folytatták elég szorgalmasan, úgy hogy 1393-ban csaknem egészeri újból kellett kezdeniök. Ettől kezdve azonban Neczpály György folyton sarkukban volt a bíráknak. A Bethlenek kimerítettek minden törvényes eszközt az ügy halogatására. De 1412-ben már nyílvánosan a vásárokon kikiáltották nevüket s úgy idézték őket a nádor elé. Ekkor aztán megadták magukat s elhatározták, hogy kiadják a Neczpáliakat megillető részt. Jó emberek közvetítésével, még mielőtt a nádor döntő ítéletet hozott volna, úgy egyeztek ki, hogy átengedik a Veszpáliaknak Gyornán a földek és más haszonvételek felét, de akkor ott lakott jobbágyoknak csak harmadát adják át. Az egyezséget 1412. deczember 8-a táján hajtotta végre Szederkényi János, a nádornak év végre kiküldött embere, az aradi káptalan bizonyságának jelenlétében. A Mihályfia János házától Péter Egyed házáig és Márkus János házától a templom tájékáig eső házak jutottak, Veczpáli Györgynek és örököseinek.
A falut a Sárosér osztotta két felé. 1421-ben a Bethléneket és Neczpáliakat megerősíti a király Gyoma birtokában s e réven újra beiktatják őket. A pénzszűke miatt a Neczpáli család egy félszázadig sem tarthatta kezén Gyoma nagy nehezen visszakapott felét. Neczpáli Györgynek István nevű fia fiúörökös nélkül halt el, s így az ő gyomai része unokaöcscsére Neczpáli Balázsra, Demeter fiára szállott. Csakhogy ebből kikellett fizetni az elhúnyt István özvegyének hozományát és leányának: Neczpáli Annának, Szakolyi László békési várnagy nejének, leánynegyedét. Ámde Balázs úrnak pénze nem volt, s így nem izetett s hozzá még birtok átengedéssel se akarta megváltani az özvegy és leány jogos illetményeit. Ezeknek a türelmük elfogyott s fölbiztatták Szakolyit, hogy erővel vegye meg a hozomány- és leánynegyed árát. Ennek következtében Szakolyi 1453 pünkösdkor 3 ménesbeli lovat elhajtatott Gyomáról, azután pedig Nagy Ambrus nevű jobbágyot fogságba tétetett s azt csak két 10-10 forintot érő lovon bocsátotta szabadon. 1454 február elején 20 frtnyi taksát vett meg a gyomaiakon, február 14-én pedig személyesen iderándult s újra 14 frt taksát; 5 darab ősszesen 16 frtot érő ökröt fizettetett a Neczpáli-részen lakó jobbágyokkal, úgy hogy e miatt az emberek kezdtek onnan szökdösni.
1457-ben pedig minden szolgálmányt lefoglalt a maga, illetőleg neje számára. Így aztán megtört Neczpáli Balázs s 1458-ban beismerte, hogy a hozomány és leánynegyed fejében tartozik Neczpáli István özvegyének és nejének 220 frttal, s ennek fejében zálogul leköti és átadja nekik az ő gyomai részét, hogy addig bírják, míg a 220 frtot le nem fizeti. Ez bizony sokáig váratott magára. Neczpáli Balázs török fogságba esett, feje váltságát is alig tudta előteremteni. Szakolyi és neje megunták a várakozást s készpénzre lévén szükségük, tovább zálogosították Gyoma felét Zeréndi Tompa Pálnak. Ezt aztán 1471-ben fölszólítja Neczpáli Balázs, hogy adja visszá Gyomát, mert ő hajlandó a zálogpénzt lefizetni. A fölszólás nem volt sikertelen, úgy, hogy 1478-ban már megint Neczpáli Balázsé Gyoma fele s ez évben az országbíró elött oly szerződésre lép a Bethlenekkel, hogy ha fiúörökös nélkül halna meg, minden ingatlana a Bethlenekre (Gergelyre és Domonkosra) szálljon. 1478. jun. 10-én beleegyezett e szerződésbe maga a király is.Úgy látszott tehát, hogy a Bethlenek megint uraivá lesznek az egész Gyomának.
De sokat kellett nekik még azért fáradniuk. Az örökös pénzzavarban levő és állhatatlan Neczpáli Balázs 1479. márcz. 8-án a túróczi konvent előtt visszavonta a Bethlenekkel kötött és a királytól is megerősített szerződést s összes javait 2000 frtért Justh Andrásnak zálogosította el. Egy hét múlva régebbi 4000 frt adósságát is mintegy rátábláztatja birtokaira s azokat most már 6000 frtban köti Justh András javára. Sietett volna már most Justh a zálogos javakat kézhez venni. Gyomán 1479. ápril 15-én akarta magát beiktatni a Neczpáli részbe, de a helyszínén Halásztelki Fodor Osvát, a budai káptalanban pedig Bethlen Domonkos ellenmondott. Megkisérelte a beiktatást még egyszer, 1479. decz. 24-én, de ekkor meg Bethlen Domonkos özvegye fiai nevében mondott ellen. Ekkor aztán hosszú, 17 éves pör keletkezett. Ez alatt Bethlen I. Domonkos fiai az 1478-iki szerződés alapján rátették kezüket a Neczpáli-részre s annyirá biztosnak érezték magukat birtokában, hogy már most az egész községet eladták Szegi Dóczy Gergelynek. 1493 elején már arról értesült Justh András, hogy új földesúr szedi a taksát Gyomán, pedig - mint ő vélte már neki akkor a királyi törvényszék előtt nyert ügye volt, es csak az a fatális beiktatás, birtokba vétel volt hátra. Nosza küldött is Dóczyra szigorú királyi parancsola, majd utóbb megidéztette a nádor elé, de mindez nem használt.
1496-ban úgy sarokba szorították a Bethlenek Justhot az 1478-iki szerződéssel, hogy kénytelen volt egyezségre lépni velök. A Bethlenek lemondottak a Neczpáliaknak fölvidéki (túrócz-, liptó-, árva- megyei) birtokához való jogukról Justh András javára; Justh pedig lemondott a békés- és zaránd megyei birtokokra emelt követeléséről. Így aztán tettleg sohasem lehetett Justh gyomai birtokos. Szegi Dóczy család aztán egy századon át bírta Gyomát. 1515-ben Dóczy János elzálogosította ugyan Ispán Gálnak 700 frtért de 1519 táján vissza vette s Terhes Simon, Dezső Albert és Bodó László nevű gyomai lakosok már mint Dóczy János jobbágyai tanuskodnak a Ludasfenékért folyt perben. 1528-ban a Ferdinándpártiak hűtlenség alapján Dóczy János dühös Zapolyay-párti lévén elvették tőle. Ferdinánd Brandenburgi Györgynek ajándékozta s ennek tisztéi csakugyan elfoglalták Gyomát, Dóczy ménesét s egyébb jószágait pedig elhajtották. Egy év múlva azonban Gyulavára ostromzár alá került, a Zapolyay-pártiak lettek az urak Békésmegyében s így Dóczy is szépen visszavette Gyomát. Halála után (1534) Gyoma testvérére, Miklósra szállott s ez bírta még 1552-ben. 1553-ban hűtlenségbe esett s e miatt Gyomát 1553-54-ben Olcsarovics Demeter foglalta le. De az 1556-64 években állandóan özvegy Dóczy Miklósnét írják Gyoma birtokosának. A török uralom előtt Gyoma határa szűk volt. 1425-iki határjárása szerint keletről az őzedhalomtól a Keselyűshalomig terjedő vonal különböztette meg Egétől. Nyugat felé sem terjeszkedhetett, mert közte és Endrőd közt még ott volt Nyárszeg. E kis határon az 1413-96 években 3 puszta volt: őzed, Aliklóslaka és Téglástelek. Ez utóbbi helyett egyszer Tyárszeg fordul elő Gyoma pusztájaként, de ez merő tévedés: e puszták közül ma csak őzed hollétét tudjuk biztosan megjelölni. 1552-ben 7, 1553-ban 15, 1556-ban 22, 1560 23, 1562-ben 19 kapu után fizettek lakasai adót. 1562-ben húsz itt lakó jobbágynak volt vetése, 7-nek pedig nem.
Az előbbiek 12/2 vonató búzát, vontató árpát fizettek fél tized fejében. Az 1557-8-iki defter szerint 25 (22 régi 3 új ház) volt benne s minden adatokkal nagyon szépen egybevág az 1563-iki összeírás. E szerint akkor 27 jobbágy család s így mintegy 135 lélek lakott Gyomán: A családok Dezső, Erdős, Kettős, Szécsény stb. neveket viselnek. 1564-ben valami nagy baj történt a faluban. Vagy leégett az egész, vagy elfutottak lakosai. Csak e két okból történhetett, hogy az 1564-iki adólajstrom nem vette számításba. Az 1596-iki romlás után Gyomát a XVII. században református vallású lakasok szállták meg: 1634-ben Díószegi Andrást rendelik ide papnak. 1685-ben pedig Solymosi Boldizsár volt a papja, de oly nagy nyomorban élt, hogy a túriaktól alamizsnát kért. Ez időbeli földesurairól csak annyit tudunk, hogy 1663-ban Szőllősy Mihály magáénak tartotta Gyomát s oltalomlevelet kért reá a nádortól. Lakosai közül pedig csupán Kecskeméti Mihályt ismerjük, ki 1680 táján a Túr és Szarvas közt levő határról tanuskodik. 1685-ben lakosai elfutottak s midőn 1698-ban a kincstári tiszttartó végigjárta a békésmegyei falvak helyeit, Gyomán húsz elpusztult házhelyet számlált meg. 1701-ben néhányan újra megülték a régi faluhelyet, mert visszahivogatta őket a még meglehetős épen álló régi templom, de két év múlva futniok kellett a ráczok elől. 1707-ben vagy 1708-ban megint megkisérelték a falu benépesítését, csakhogy ekkor sem lakhattak itt tovább két esztendőnél. 1709-1718-ig Gyoma lakatlanul állott. A hosszú bujdosás alatt régi lakosai úgy elszedtek, hogy 1719-ben ezek közül csak egyetlenegy, Józsa Lőrincz nevű, került vissza. A többiek mind ref. és ágev. vallású szökevények voltak. 1719-ben 27 rossz viskóban laktak s annyi erejük sem volt, hogy a romladozó régi templomot kijavíthatták volna, hanem állítólag csak nádfalú házban tartották az isteni tiszteletet. Ily állapotban kapta 1720-ban Harruckern János György s az ő gondviselése és pártfogása alatt az addig szökésre minden pillanatban kész lakosok még is csak megmaradtak, annál is inkább, mert az egei pusztát szabadon használhatták. 1729-ben már annyira vitték az ekkor már csupa református vallású gyomai lakosok, hogy vályogból új templomot építhettek maguknak. 1775-ben ennek helyébe új nagyobb templomot építettek, de most is csak vályogból. 1791-ben pedig e mellé tornyot raktak; végre 1807-ben felépült a mostani ref. templom. Ebben nagy kárt tett az 1816. január 29-iki nagy fergeteg, mert a templom tornyát egészen levetette. Az 1848. ápril 8-iki roppant tűz pedig 23 házzal együtt ezt is elhamvasztotta, de pár év múlva 10.500 forint költséggel a templommal együtt újra befedték. 1879-ben a tornyot tíz öllel felemelték s rézzel fedték be.1735-ben a gyomaiak közül kilenczen vettek részt a Péró féle lázadásban s ezek közül négy tért vissza. Az 1739-es pestis sokkal nagyobb kárt okozott a községben, mert e szörnyű betegségben 485 ember halt meg. Mindamellett a lakosok annyira gyarapodtak, hogy 1750-ben már nem volt elég eddigi határuk jószágaik tartására, hanem bérbe vették Póhaimt is. Ebből a határból 1773-ban 3495 (1200 Q-öles) holdat műveltek. Az 1788-iki fölmérés szerint szántóföldnek használható volt határából 14000 (1200 Q-öles) hold legelőnek pedig 14,560; a nádas mocsár 6328 holdat foglalt. Éppen a legmocsarasabb helyeken, Ványa és Gyoma között, több vitás terület volt s e miatt már 1755-56-ban határper keletkezett. Végre 1791-ben barátságos úton egyeztek ki a ványaiakkal. Újabb időben, hogy a régen önálló csudaballai pusztát is közigazgatásilag ide csatolták, Gyoma határa 38,955 kataszt. holdra emelkedett. A legelő elkülönítés a község lakosai és a földesúr között megyénkben itt történt meg legelőször; mindjárt 1832-ben. De a lakosság a neki átadott legelő miatt roppant zúgolódott s folytonosan perlekedett úgy, hogy 1834-ben a jegyzőnek és bírónak le kellett mondania. A panaszok, vizsgáló bizottságok egymást érték. Csak rendes úrbéri per vetett ezeknek véget 1798-ban a Harruckern-örökösök Gyomát a szarvasi rátaihoz osztották s így került a gróf Stockhammer család kezére.
Nevezetesen 1806-ban gróf Stockhammer Ferdinándé lett. De 1829-ben vagyonát s közte Gyomát is zárlat alá vették s amint az alól felszabadult Gyomát 1836-ban haszonbérbe adta Szitányi Ulmann Francziskának, Wodiáner Móricz nejének. 1839-ben pedig ugyanennek eladta. Már előzőleg Stockhammer Ferdinánd jószágkormányzói, Bujanovits Ágoston (1812-1829) és Csepcsányi Tamás (1829-36) uradalmi kastélyt s különféle uradalmi épületeket készítettek itten, 1836-ban pedig Limann Francziska fia Wodiáner Sámuel költözött ide le gazdálkodni. Csepesányi, mint ág. ev. vallású. hitfeleinek pártfogója, volt az, ki 1830-ban Berényből német ág. és lakosokat telepített Gyomára. Ezek számára 1840-ben szerveztek lelkészséget; templomot pedig 1863-ban építettek. E templom 1887-ben leégett, de az ág. év. vallásúak buzgósága csakhamar helyreállította azt. A róm. kath. lakosok száma is mindinkább gyarapodott s azért már 1849-ben küldöttek ide lelkészhelyettest. Rendes plébániát szerveztek 1862-hen. 1877-78-ban báró Wodiáner Móricz és neje Atzél Zsófia Hausmann Alajos terve szerint gyönyörű, román építésmódú templomot építtettek itt Jézus szentséges szivének tiszteletére. A templomhoz van csatolva Szent Kereszt tiszteletére emelt kápolna s ez alatt van a báró Wodiáner család sirboltja. Még ezzel sem elégedett meg a báró Wodiáner család, hanem 1884-ben a templom közelében emeletes és pompás berendezésű árvaházat építetett s az ott nevelt árvák gondviselését az irgalmas nénékre bízta. A zsidók száma 1852-ben 139-re ment s 1868-ban építettek zsinagógát. A Körösön 1795-ben maga Gyoma községe épített hidat s ez tartott egész 1850-ig. Ettől kezdve két esztendeig kompon közlekedtek a gyomaiak, 1852-ben pedig az uradalom új hidat csináltatott. Nem régiben a Hármas-Köröst egy átmetszés következtében a város mellől elvezették s az új meder felett megyénk vashidat építetett. Az árvíz nagy kárt tett itt 1816-ban; továbbá 1830-ban. 1836-ban és 1847-ben a nagy terméketlenség miatt csaknem éhség ütött ki a lakosság között úgy, hogy a szegényeket több héten át táplálni kellett.Gyoma 1719-iki lakosságának számát legfeljebb 150-re tehetjük. 1773-ban 191 telkes jobbágy, 10 házas zsellér, 81 házatlan zsellér, 18 iparos és l7 kereskedő család, vagyis mintegy 1490 lélek lakta: A házak száma 1773-ban 330, 1827-ben 736; 1850-ben 1107; 1890-ben 1807 volt. 1827-ben a lakosok száma 5244-re 1852-ben 7806-ra és 1890-ben 10867-re emelkedett. Ez utóbbiak közül 10207 magyar 596 német, 57 tót, 7 egyéb nyelvű. Vallásra nézve 803 róm. kath; 7 gör. kath; 6 gör. kel; 698 ág. ev.; 9038 ev. ref; 2 unitárius; 8 egyéb keresztény; 305 zsidó.Gyoma 1830-ban mezővárossá lőn. 1840-től kezdve az egyik megyei esküdt itt lakott, 1877-ben pedig szolgabírói székhely lett.
A Gyoma név jelentése
Gyoma község Békés megyében van. Goma , Gywoma , gómo : torkolat Borovszky: Honf. Tört. 90. old.
Az iktári Bethlenek
Örvendetes tény, hogy Bethlen Gábor a református erdélyi fejedelem nevét az egyik gyomaendrődi középiskola örökítette meg. Bethlen Gábor politikai és vallási tekintetben még ma is sok vitát kavaró alakja, több szálon is kötődik városunkhoz. ősei az első foglalás jogán voltak urai Gyomának, s a vele szomszédos rég elpusztult kis falvaknak. Mikolóka, Téglástelek, őzed birtokosai. Endrőd falu életében pedig erdélyi fejedelemsége idején volt szerepe, amikor is ott több családnak nemességet adott. (Tímár Antal: Endrőd története) illetve nemesi jogaikban megerősítette. A közkézen forgó történeti irodalom röviden összefoglalva úgy tudja, hogy az erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor nemzetsége, Temes és Zaránd (elpusztult megye) megyei birtokos család a török elől Erdélybe húzódva, az ottani fejedelmeknek hű szolgálatokat téve kapták Marosillye birtokot és tartományaikat. Nemzete kezdetben a Gyoma határában lévő Bethlen őseiben élt, holott ez a falu éppen a róluk elnevezett Zaránd megyei falu. Többen téves adatokat közölnek, s ezt sajnos neves írók is átveszik. Arról már nem is beszélve, hogy legtöbben egynek veszik, összekeverik a gyomai és iktári Bethlen nemzetségeket az erdélyi bethleni Bethlen nemzetséggel. Karácsonyi János és a Haán-Zsilinszky-féle Békés megyei oklevéltár hiteles adatokkal tudja igazolni Bethlen G. nemzetségének Békés Megyei Gyoma ősi birtokról való eredetét.
A nemzetség már a XII. században egy korabeli okirat szerint három ágra szakadt: Bethlen, Lökös, Maczonka.A Lökös ág kihalt. A Maczonka ágbeliek Gyoma és tartozékai mellé kaptak szolgálataikért a Túróc megyei Neczpált, s ekkor lettek Neczpáliak. Majd fiúágon kihaltak, s leányági örökösödés jogán a Justh nemzetség kapta Neczpált, de egyúttal felvették a Neczpális-Justh nevet is. A Bethlen ág férfitagjai Zsigmond királynak tett szolgálataikért kapták a Nemes megyei Iktárt, és hosszas perlekedés során végképp kikerültek a Gyoma birtokából.A magam feltételezése szerint az ősfoglalás jogán birtokos Bethlen nemzetség közös őse lehetett egy Gyoma nevű - a településnek nevet adó - személy, hiszen Gyoma személynév volt a magyar régiségben. A régi örökös réteghez tartozik a Bethlen személynév is, a név régiségben először 1641-ben fordul elő BEKLEN alakban egy kötszállási kun vezérnek neveként. Jelentése: vártnak lenni, légy óvott.
Gyoma újratelepülése
A 18. századbeli Gyoma természeti képe lényegesen különbözött a maitól. Ebben a legfontosabb befolyásoló tényező akkor is a Körös volt, amely nemcsak kettészabta, hanem a vízviszonyok révén alapvetően meghatározta Gyoma, mint folyó menti település bel- és külterületének arculatát. Az egyenletes felszínt kanálisok, fokok, mocsarak és halmok szabdalták. A határ jelentős részét 6328 (1200 öles) holdat foglaltak el a vizenyős, gazdaságilag alig hasznosítható területek. A határ legértékesebb, legtermékenyebb részét a halmok jelentették, mivel ezeket nem öntötte el a víz. A 18. századi táj másik sajátosságát az erdő hiánya jelentette. Gyoma határában sem voltak erdők, csupán a gátak mellett fűzfák. Ezt igazolja a gyomaiak vallomása is, akik 1770-ben panaszolták, hogy "sem tűzre, sem épületre való fánk nincsen." A határ minőségi illetve művelési ágak szerinti arányát legjobban a Harruk kern-birtokokról 1788-ban készített térkép adatai érzékeltetik. szántó : 14 000 hold (1200 öles) 40,2% legelő: 14 500 hold (1200 öles) 41,8% mocsár: 6328 hold (1200 öles) 18,0% Az adatokból látható, hogy Gyomán a legelő területe nagyobb volt a vizek szabályozatlansága következtében, mint a szántó. "Minden néven nevezendő, mind bejáró és igás, mind pedig gulyabeli marháinknak és ménes lovainknak elegendő legelő van" - mondták a gyomaiak 1770-ben.
A lakosság gazdasági tevékenységét lényegesen befolyásolták a bőséges legelőterületek, amelyek a szarvasmarha- és juhállomány gyors fejlődését tették lehetővé. Az eke alá fogható föld a határnak csak a felét tette ki és minőségileg igen nagy különbségeket mutatott. Mind a legelő, mind a szántóföldek maradéktalan gazdasági hasznosíthatóságát súlyos mértékben akadályozták az árvizek, de még az erős esőzések is. Az elöntéstől 1844-ben 21 gát védte Gyoma határában a földeket, de a Körös szabályozatlansága miatt ezek nem tudtak kellő védelmet biztosítani. Az árvizek réme mellett a 18. században is nagy veszélyt jelentettek a kárt okozó madarak a termésre, melyek az 1685 után egy időre elnéptelenedő megyében nagy mértékben elszaporodtak. A termelő tevékenységet elősegítő tényezők csak a 18. század 20-as éveitől indultak lassú fejlődésnek, amikor a 17. század végi török háborúk miatt elnéptelenedett Békés megye újratelepülése kezdetét vette. Gyoma elnéptelenedésének időpontjára nézve ellentmondó adatok állnak rendelkezésünkre. Az egyházi feljegyzések szerint 1682-ben futottak el a református vallású lakosok a törökök Gyomán történt garázdálkodásai miatt, akik a helységet teljesen elpusztították. Más adatok szerint Békés megye 1685-1687 között néptelenedett el; amikor azzal a céllal, hogy a gyulai török várőrség semmiféle élelmet ne találjon ezen a vidéken, a lakosságnak az észak felőli szomszédos területekre kellett átköltöznie, és ezt tették Gyoma lakosai is. Tehát sem az időpont, sem az elnéptelenedés körülményei nem határozhatók meg pontosan. Tény azonban, hogy Gyoma a török háborúk következtében a 17. század utolsó előtti évtizedében külső kényszer folytán jóformán teljesen elnéptelenedett, a lakóházakat a törökök valószínűleg kivétel nélkül lerombolták. 1696-ban amikor a Gyulához tartozó falvakat számba vették, Gyomáról az alábbiakat jegyezték fel: "Egy Joma (Gyoma) nevű, romokban levő kis falucska, romba dőlt házacskával." A falu tehát lakatlan volt, hasonlóan több Békés megyei helységhez. Gyula 1694. évi visszavétele, s az 1699. évi karlócai béke után a török veszély megszűnt ugyan, de a lakosok visszatérését volt lakhelyükre újabb erő akadályozta. A török kiűzése után Gyula várában nem maradt rendes helyőrség, a bécsi udvar a rácokra, valamint 200 német katonára bízta a vár őrzését. Az irreguláris katonaelemek élelmük nagy részét szabad fosztogatás útján szerezték meg. Az egész megye területére kijártak rabolni a gyulai várból. A gyomaiak első ízben 1701-ben kezdtek újból visszatérni, mert visszahívogatta őket a meglehetősen épen álló régi templom, de nem maradhattak sokáig, mert 1703-ban a már említett rácok kényszerítették őket lakóhelyük elhagyására. A visszatért lakosok által újraépített lakóházakat a rácok, akiket a bécsi udvar a Rákóczi-féle szabadságharc ellen uszított, 1705-ben teljesen lerombolták. A közbiztonság hiánya ekkor még megakadályozta a lakosok végleges maradását. A közállapotok normalizálására és a megye benépesítésére II. Rákóczi Ferenc tett kísérletet azzal, hogy a rácokat visszaszorította és a vármegyei közigazgatást megpróbálta helyreállítani. Minden bizonnyal ez is hozzájárult ahhoz, hogy a gyomaiak 1707 és 1708 folyamán másodszor is megkísérelték a visszatelepülést. Azonban ezt sem kísérte nagyobb szerencse, mint az elsőt, mert két év múlva újból menekülniük kellett. A lakosok harmadik elmenekülésének valószínű oka a kurucok helyzetének romlása és a közbiztonság ezzel együttjáró hanyatlása volt. A szabadságharc bukása után a megye 1715. július 23-i újraalakuló közgyűlésén legfőbb teendőnek tartották az elnéptelenedett megye benépesítését. Ennek érdekében a telepeseknek egy évre szóló minden kötelezettség alóli mentességet adtak. Ez a kedvezmény, a művelés alá fogható föld nagysága és az egyenlőre még hiányzó földesúri hatalom vonzotta a korábban nem hódoltsági országrészekből a jobbágyokat, akik onnan a feudális terhek nagysága, vagy éppen a szabad vallásgyakorlásban való akadályoztatásuk miatt menekültek az ország déli, elnéptelenedett részeire.
Gyoma új telepesei harmadik alkalommal, de most már véglegesen és háborítatlanul, 1717-ben telepedtek le. "... ismét kezdték ezen helységet megülni 1717-ik esztendőben Mindszent havának 8-ik napján" - olvashatjuk az egyházi forrásokban. A lakosok letelepedése 1718-ban és 1719-ben folytatódott. 1719-ben már rossz viskóban laktak, de annyi erejük sem volt, hogy a romladozó régi templomot kijavíthatták volna, hanem csak egy nádfedeles házban tartották az istentiszteletet. 1720-ban már felvették Gyomát az adózó helységek sorába is, és a katonaság eltartására a megfelelő arányban adnia kellett a porciót. A Gyomát újratelepítő lakosok pontos eredete ismeretlen, egyes megállapítások szerint egyetlen ember, egy Józsa Lőrinc nevű tért vissza a régi lakosok közül. A többiek a több mint 30 év alatt eltűntek vagy elhaltak, vagy máshol telepedtek le. "Új, bár a környékről összeverődött lakossággal népesedett be a következő évben Gyoma." Minden bizonnyal a korábban elvándoroltak utódai jöttek elsősorban vissza. Valószínű azonban, hogy a már említett jobbágyvándorlás során az ország távolabbi részeiből is érkeztek telepesek Gyomára. Mindezek további részletes kutatásokat kívánnak még. Arra vonatkozólag, hogy miért költöztek Gyomára az említett lakosok, a források némi utalást adnak. "Mind ref. és ág. ev. vallású szökevények voltak." Az 1720-ban készült összeírásban pedig azt olvashatjuk, hogy "épp mostanában települt kálvinista és lutheránus menekültekkel s csak 27 rossz viskóból áll, mert a lakosok nem akarnak egyenlőre építkezni, hogy nyomban elköltözhessenek bármikor, mihelyt vallásuk szabad gyakorlásában háboríttatnak". Gyoma református vallású lakosokkal települt újjá, akik most már megmaradtak helyükön, mert a gazdasági lehetőségeken kívül a szabad vallásgyakorlásra is módjuk volt. A frissen érkezett családok, ha kicsit is veszélyeztetve érezték magukat, máris továbbmentek. Ezt igazolja az a tény is, hogy a kezdeti időben a gyomaiak sem akartak építkezni, csak gunyhókban és viskókban laktak, számítva arra, hogy újra elhagyják szálláshelyüket. Ezt a megye is tudta, és a kamarai korszak végéig a megye, majd a földesúri hatalom is kedvezményekkel próbálta maradásra bírni a jövevényeket. A kamara a török kiűzése után óriási területekre tett szert a fegyverjog címén. A bécsi udvar ezekből a javakból jutalmazta híveit, akik az udvarnál érdemeket szereztek. A bécsi udvar egyik ilyen embere volt Harruckern János György, aki a spanyol örökösödési és a török elleni háborúkban mint hadi élelmezési igazgató nyerte el az udvar kegyeit. Ezért 1719-ben 2400 forint jutalmat kapott, aminek fejében Békés megyében 11 helységet, köztük Gyomát kapta meg.
Az 1719 decemberében tartott összeírás és becslés szerint Gyoma a 27 új telepessel és 8 jobbágytelekkel összesen 124 forint értékben ment át Harruckern tulajdonába. 1723. május 3-án megtörtént a hivatalos beiktatás is, és ezzel Gyoma új földesura Harruckern János György osztrák báró lett, egészen haláláig, 1742-ig, majd pedig fia, Ferenc 1775-ig, akivel a család utolsó fiágon kihalt, s az óriási uradalmat leányágon osztották fel. Harruckern János György legelső teendője volt, hogy a hódoltság alatt elnéptelenedett megyét munkáskezekkel lássa el, mert csak úgy válhatott hasznot hajtóvá a kapott birtok. A telepeseknek háromévenként megújítható szerződést kínált fel, minden hitfelekezetnek vallásszabadságot, az úrbéri szolgálatok alól két évre szóló felmentést ígért, valamint szárazmalmok építését. A vallásgyakorlás ügyében tett ígérete a gyomai református lakosság maradását is elősegítette. Minden megyei és földesúri ígéret ellenére 1720 után néhány évig olyan méreteket öltött a jobbágyok szökése, hogy a megye 1724-ben panaszt tett a helytartótanácsnál a lakosság szökései miatt. 1724-ben a megyéből 375 jobbágy szökött meg, akik között 10 gyomai volt. Legtöbben a szomszédos megyékben próbáltak újra szerencsét. A szökéseket a megye szigorú rendszabályai sem tudták megakadályozni. A szökések okai többfélék voltak. Feltétlenül meg kell említeni a táj elvadultságát. Az évtizedek óta műveletlen föld művelés alá fogása komoly erőfeszítést igényelt a lakosságtól. Először csak annyit vontak művelés alá, amennyi létfenntartásukhoz feltétlenül szükséges volt. Az első években az állam és a földesúr részéről kedvezményeket élveztek. 1724-ig, a nagy szökések évéig, az állami terhek azonban nőttek és a földesúri hatalom is kezdett kiépülni. 1723-ban pl. felemelték az ún. portaszámot, ezzel nőtt az adó, és ez képezte közvetlen okát a Gyomáról történt jobbágyszökéseknek is. Az országgyűlés az adót a nádori porták szerint vetette ki a vármegyékre. 1725-ben az ország nádori portáinak száma 5601 3/4 volt. A megajánlott adóösszeget elosztották az ország portáinak számával. Az egy-egy portára eső hányadot a megyéknek annyiszor kellett megfizetniük, ahány nádori porta volt rájuk kiróva. Békés megyének a lakosság erőtlensége miatt 1725-ben 20 nádori portája volt, amit 1836-ig 84-re emeltek. A katonatartással járó terhek, az adófizetés nagy igénybevételt jelentettek, annál is inkább, mert az éppen letelepült lakosság gazdaságilag még gyenge volt, és a kereskedelem fejletlensége miatt pénzhez sem tudtak jutni.
A földesúr tisztviselői is egyre jobban zaklatták a lakosságot és a közigazgatás is költséges volt. Mivel nemcsak Békés megyében folyt telepítés, hanem az Alföldön mindenütt, a szökések a nagyobb kedvezmények reményében tovább folytak. Az egész jobbágyvándorlás a jobbágyság antifeudális harcának egyik formáját jelentette. Gyomán azonban, eltekintve az 1724-ben történt szökésektől, nagyobb arányú elnéptelenedésre nem került sor. 1717-től kezdődően megindulhatott a termelőerők lassú fejlődése. 1734-től általában gyengült a jobbágyok vándormozgalma, mert az államhatalom az adóalap fluktuációjának megakadályozása érdekében kimondta, hogy ezután az átköltöző jobbágy sehol sem kaphat adómentes éveket, kivéve a szervezett formában történő, hivatalosan áttelepülteket. Ezzel az intézkedéssel a jobbágyvándorlás nagyjából 1687-1734-ig tartó és a Békés megyei helységek benépesítésébe fontos szerepet játszó első időszaka lezárult.
Közteherviselés
A 18. század elején nem annyira a földesúri terhek, mint inkább az állami terhek súlya vált elviselhetetlenné a Dél-Alföld jobbágysága számára is. Az állami adó növekedése, a katonatartás terhei (porció, forspont, beszállásolás) és a megyei közterhek (fuvarozás, utak építése, gátak építése stb.) egyre súlyosabban nehezedtek a jobbágyok vállára. Az elégedetlenség egyre nagyobb volt, és egyesek nyíltan hirdették, hogy szabadulni akarnak azoktól, "akik a szegénységet nyomorgatják". Rákóczi szabadságharca óta az első kísérlet erre a szabadulásra az 1735-ben Szegedinác Péró vezetésével elindult szentandrási mozgalom volt. A gyomai jobbágyok épp olyan súlyosnak érezték az állami terheket, mint a megyében élő többi sorstársaik és a mozgalom elindulása után nyomban csatlakoztak a felkelőkhöz.
A mozgalom megszervezésében gyomai ember nem vett részt, amikor azonban a gyomaiak a mozgalomhoz való csatlakozásra szóló felhívást megismerték, nem maradtak tétlenek. A felhívást követő napon a felkelők Kondoroson át Köröstarcsa felé vonultak és eközben csatlakoztak hozzájuk a békésiekkel együtt a gyomaiak, szám szerint kilencen. Ezek név szerint a következők voltak: Apra Pál, Miskci János, Nagy István, Molnár Mihály, Tóth János, Szilágyi János, Csikós István, Pap István és Nyalka János. A lázadás leverésére a szolnoki helyőrségtől Letió Ferenc hadnagy vezetésével 17 katonát küldtek ki. Az összecsapás Tarcsa mellett zajlott le, a 9 gyomai felkelő résztvételével. Ekkor a felkelők győztek, 3 katona meghalt, a többi pedig elmenekült. Az ütközet előtörténetéhez tartozik, hogy a Szolnokról kivonuló katonaság a csata előtt Gyomán vonult át, mert a gyomai bíró levelében az olvasható, hogy "mikor a szolnoki nacionális militiának hadnagya Letió Ferenc uram Tarcsánál megverekedett volna azokkal a kóborló emberekkel, lovat adtunk elő kegyelme s katonái alá, az melyeket a tolvajok (felkelők) katonáitul elnyertenek.". A mozgalom leverése előtti napokban újból megjelent Gyomán a lázadás leverésére induló császári katonaság. "Nemes Jász és Nagy-Kunság militáris seregek azon tévelygő rebellis tolvajoknak leverésére commendároztattanak és Gyoma nevű helységben egy éjszakára státiót töltöttek." Az egy éjszakára 310 embernek való és 56 lónak szóló élelem ill. abrakporciót adott Gyoma a beszállásolt katonaságnak. A 9 gyomai a mozgalom mellett végig kitartott. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a mozgalom leverése után felelősségre vont 72 vádlott között ott voltak mindannyian. Életük igen súlyos volt: "a budai várban bilincsben teljesítendő közmunkára kell adni mindaddig, míg a magyar gyalogezredekben közkatonákként be nem sorozhatók és Budáról el nem vitethetők lesznek".
Az ítéletet később enyhítették, mert a kilenc közül négyet: Apra Pált, Miskei Jánost, Nagy Istvánt és Molnár Mihályt hazaengedték Gyomára. Külön büntetésnek számított még, hogy a mozgalomban részt vett lakosok állatvagyonát elvették. Rajtuk kívül még két jobbágynak, Szabó Jánosnak és Ramasz Józsefnek is elvették a jószágait, bár a bíró szerint nem hagyták el a helységet a felkelés idején, de szimpatizáltak a felkelőkkel. A mozgalomban részt vett gyomaiak a szegénység soraiból kerültek ki. Az elhajtott állatokról készült összeírásból kitűnik, hogy a 9 közül csak négynek volt állatvagyona. Ezek közül is Apra Pálnak csak egy lova, Miskei Jánosnak egy tehene és egy borja volt, de a másik kettőnek sem volt lényegesen több. Az összeírás szerint földdel sem rendelkeztek. Az ítéletekkel hiába statuáltak példát a helységben, a kizsákmányolás elleni mozgalmakkal való közösség érzése nem halt ki a gyomai szegénységből. Az 1753. évi mezőtúri és vásárhelyi szervezkedésben a gyomaiak ténylegesen már nem vettek részt, de Gyomán is bizonnyal feszültté vált a légkör a szervezkedés hírére. A korabeli adatok szerint Endrődön is feltűnt ezekben a napokban négy fehérköpenyes lovas és egy gazda kíváncsi szolgáját megverték. "Ugyanakkor sok lovat lehetett látni a gyomai határban is, egy pásztor nap mint nap a pásztortaligára állván kémlelt körös körül, mint ha őrálló lenne. A gyomaiak megérezték, hogy valami készül, és ha másképpen alakul a felkelés ügye, a gyomaiak minden bizonnyal nagyobbrészt csatlakoztak volna."
1848 tavasza Gyomán
A március 15-i pesti forradalom első híreit a József napi vásárra Pestre felsereglett vidékiek és a szűkebb pátriájukba hazasiető márciusi ifjak vitték szét az országban. Békés megyében legelőször, március 16-án, Szarvas szerzett tudomást a kivívott szabadságról. Március 22-én a gyulai vármegyeháza udvarán tartott lelkes hangulatú népgyűlés jelezte, hogy Békés megye népe is megmozdult. A vármegye tisztviselői, a magyar- és német-gyulai polgárok mellett ott szorongtak a községek küldöttei is több ezres tömegben a megyeház udvarán. A népgyűlés kiáltványt bocsátott ki a megye népéhez, a rend és a "belbiztonság" fenntartására nemzetőrség megszervezéséről határozott.
Ekkor jött létre a megye új vezető szerve, az Ideiglenes Bizottmány is. Gyoma 1848-ban közel 5600 lakosú, zömében református község. A márciusi napok emlékét Dávidházy Bekes Sámuel református lelkész feljegyzései őrizték meg az utókornak. Mint írja: "1848-ik év Március 26. napján tartatott tanítás Luk. 8:13. az alkotmányos szabadság ünnepélyes elfogadásakor. Előtte két nappal a templom mellett felolvastatván az ezt először üdvözlött Budapest és Békésmegye iratai." A hazafias érzelmű lelkész históriája szerint, Gyomán tehát március 24-én szerzett hivatalosan is tudomást a templom köré összehívott lakosság a pesti eseményekről. A megye március 27-én határoz a községi vezetés újjáalakításáról. Gyomán 1848. április első napjai és április 11-e között jött létre a községi bizottmány. Tevékenységének írásos feljegyzésével csak április 11-étől találkozunk a község bizottmányi jegyzőkönyvében, amelyet 1849. július 25-ig vezettek. A gyomai bizottmány első elnöke Lakatos Károly, aki egyben a megyei bizottmány esküdtje is, későbbi szarvasi főszolgabíró. A bizottmány tagjai az alelnök, Csath János; bíró, Csapó János; törvénybíró, és 11 esküdt. Valamennyien jómódú gazdák, nem egyenes családjából már került ki községi tisztségviselő. A bizottmányi jegyzőkönyv 1848 tavaszán az új közigazgatás megszervezése mellett az április 8-i tűzvész és a község életének évek óta megoldatlan problémájáról, a legelő elkülönözésről ad értékes adatokat. A március 15-i pesti forradalom és a reformországgyűlés utolsó ülésein hozott törvények érthetően várakozással töltötték el a népet a legelő elkülönözés számukra kedvező megoldásáról. A várakozás feszültségét egy helyi csapás is fokozta: "1848 Ápril 8-án du. 1 órakor nagy szélben tűz támadván, megégtek az oskola, a fiúké, káplán ház, meg egy praeceptori lak, templom, torony, városház." A községi bizottmánynak első teendői közé tartozott tehát a tűzkárok helyreállítása. Már az április 11-i ülés határozatai között a tűzesetek megelőzésére találunk utasítást: "Doboltassék ki, hogy udvarán minden ember dézsában vagy hordóban kapitán vizet tartson, sem az úton sem az udvaron senki ne pipázzék , a kémények tisztán tartassanak, a rossz kémények pedig az illető elöljáróság által lerontassanak." Három nappal később a következő ülésen a községháza náddal való befedésére a szomszédos községektől kértek "nádbeli segedelmet".
A tűzkár méreteit jól mutatja, hogy a helyreállításhoz a község és az egyház költségein kívül 19 más helység és 17 gyomai magánadakozó segítségére is szükség volt. A közigazgatás további teendői közé tartozott a község új jegyzőjének megválasztása. Április 16-án népgyűlésen erősítették meg tisztségében Nagy Jánost, akit április 3-án a gyomaiak egy része megválasztott jegyzőnek. Most a megyei esküdt Lakatos Károly által megerősítve a korábbi választás eredménye, az új jegyző elfoglalhatta nem könnyűnek ígérkező hivatalát. Egy nappal később a bizottmányi ülés a pesti Szabadság téren újonnan felállítandó emlékmű javára indított országos gyűjtőakció ügye mellett figyelemreméltó javaslatot kap Gálos Sándortól, a református egyház még ez évben hivatalba lépő kurátorától. Indítványozza, hogy töröljék el a hatóságoknak címzett instanciák (beadványok) díjait és a bírók napidíját. Mindkét költség nem kis terhet jelentett a jobbágyságnak, mégis a bizottmány az új törvények kihirdetése utánra halasztotta a döntést. Az áprilisi törvények szentesítését követően májusban került napirendre az 1848. évi V. törvénycikk értelmében mielőbb összehívandó népképviseleti országgyűlés előkészítése. A megye május 9-én határozott a választókerületek beosztásáról. Gyoma a 2. számú választókerület székhelye lett. Ide tartoznak, mint választási helyhez, Endrőd, Berény, Tarcsa, Ladány, Szeghalom, Vésztő, Gyarmat és Csejti puszta. A választás után 1848. június másodikára összehívott népképviseleti országgyűlésen Omaszta Zsigmond békéscsabai köznemes képviselte a gyomai választókerületet.
Gyoma iparának történelme
A 18. század második feléből származó iparstatisztika szerint a megyében még csak 589 iparos élt és ezeknek is legnagyobb része a nagyobb településeken, mint Gyulán (185), Békéscsabán. Gyomán a céhes kézművesipar erősödését gátolta az a tény is, hogy a 18. században nem jött létre földesúri uradalom, amely iparcikk-szükségleteivel munkalehetőséget jelentett volna a kézművesipar számára. A kézművesség fejlődését elsősorban a helység lassan növekvő igényei határozták meg. Mire a 19. század első felében az első céhek létrejöttek, már a haladás gátjává váltak, s ugyanakkor szembetalálták magukat a manufaktúrák terl az iparosok nagy része alkalomszerűen űzte foglalkozásában gazdasági munkát végeztek, mivel az ipar és a mezőgazdaság egymástól a 18. század végéig.
Gyomán az első céhek csak a 19. század elején jöttek művességre utal, hogy az 1820-ban létrejött céh megalakulásakor az egy mesterséget űző iparosok nem rendelkeztek annyi pénzzel, hogy ki tudják fizetni, csak ügy, hogy a rokon mesterséget űző kovácsok, kerékgyártók, asztalosok és a lakatosok közcéhet. 1821-ben megalakult a csizmadiák és tímárok cél gyorsabb ütemű volt a fejlődés, bár helyzetük továbbra is a mezővárosi társadalomban, ahol az ipart csak kiegészítőnek tekintették. "A gyomai mesterembereknek mesterségekre folyamatok vagy előmenetelek volna, sőt inkább egy napra eledeleket is nagy nehezen és többnyire aratás idején vagy pedig külső határokon kimenvén néminemű részben találj nézve is többnyire rongyosak és nem is tudnak úgy járni, ahogy illene, panaszolták a gyomai iparosok még 1836-ban is. A kézműiparosok a helyi társadalomban igyekeztek megkülönböztetett helyzetet elérni, ami abban nyilvánult meg, hogy próbáltak az önkormányzatba bejutni. "A helység előtt folytatott per hogy az Elöljárók között mester ember nem volt, elvesztett 1823-ban. A vagyonos telkes jobbágyok közül kikerülő bíró vezetésével azonban kihúzták a mesterek neveit a választási jegyzékről. 1825-ben még az is előfordult, hogy az egyik céh mesterét 18 pálcaütésre ítélték, mert szót emelt az uradalom kovácslegénye ellen, aki kontárkodott. Az iparosság még nem volt olyan erős, hogy a helység önkormányzatában politikai szerephez jusson. Okai a kései és lassú iparfejlődésben kereshetők. Az ipar csak a 19. század közepén indult számottevőbb fejlődésnek Gyomán. Ezt jelzi az 1845-ben létrehozott szeszgyár is. Az ipar fejletlenségével együtt járt a kereskedelem gyengesége. A török kiűzése után a megyében úgyszólván alig volt kereskedelem. 1715-ben valamennyi helység panaszkodott, hogy az egész megyében nincs egy hely, ahol termésüket és jószágaikat értékesíteni tudnák. 1767-ben, amikor a helytartótanács megkérdezte, hogy mi az ára a gabonának Békés megyében, a megye azt válaszolta, hogy "azt nem lehet meghatározni, mert itt sehol heti vásárok nem tartatnak." "Eladásra alkalmatos helyek kilencz mérföldnyinél közelebb hozzánk nincsenek, ezeknek is uttyaik többnyire alkalmatlanok" - mondták a gyomaiak 1770-ben.A fejletlen ipar, a közeli városok hiánya és a rossz útviszonyok miatt a gyomai jobbágy terményfeleslegét többnyire a hadseregnek és az arra vetődő néhány görög kereskedőnek adhatta el. A közlekedési viszonyokon sokat javított az először 1795-ben, majd 1846-ban épített gyomai híd és az 1801-ben épített szarvasi híd. Ugyanakkor a Körösök szabályozása is lényegesen javított a közlekedési viszonyokon. A kereskedelemben a Gyomaiak elsősorban az állattenyésztés révén vettek részt. A megye rossz útjain a lábasjószágot jobban el lehetett hajtani távolabbi piacokra is, pl. Arad, Nagyvárad, Mezőtúr és Hódmezővásárhely országos vásáraira, ahová örmény és görög kereskedők jártak és a szarvasmarha számára piacot teremtettek.
Gyomán az állattenyésztés fő oldalát a szarvasmarha- és a juhtenyésztés jelentette. A lótartás is fejlett volt, de színvonalasabb lótenyésztésről csak a 19. század elejétől beszélhetünk, amikor a mezőhegyesi méntelepről Gyomára is csődöröket helyeztek ki. A legfontosabb szerepet az 1820-as, 30-as évektől a juhtenyésztés játszotta, mivel a textilipar fejlődése folytán gyapjúkonjunktúra köszöntött be. A kereskedők helybe jöttek a gyapjúért és így nem kellett értékesítési nehézségekkel küszködni. A gyomai juhosgazdák évente 200-250 mázsa gyapjút adtak el a kereskedőknek. Dunántúli kereskedőkkel voltak kapcsolatban, akik aztán európai piacokon értékesítették busás haszonnal a már osztályozott gyapjút. Gyomán évente 6-7000 juhot és mintegy 1000 szarvasmarhát tartottak. A szarvasmarhatartásnak, amely igényesebb volt a juhtenyésztésnél, a gyakori marhadögvész miatt inkább az igavonásban volt fontosabb szerepe.
A gyomai vasút építése
A Szajol-Békéscsaba-Arad vasútvonalat a Tiszavidéki Vasúttársaság építette, akinek elnöke gróf Andrási György volt. A vasútvonal 1858. október 25-re készült el. A vasútvonal az első terv szerint Szajol-Mezötúr-Szarvas-Mezöberény-Békés-Gyula-Arad útirányon épült volna meg. 1847-ben a költségekre hivatkozással kérték az útirány változtatását. Így épült meg a jelenlegi vonal, Szajol-Mezőtúr-Gyoma-Mezőberény-Békéscsaba-Arad között.
"A Körözsön való áthaladás jelentette a legnagyobb gondot." Még 1858-ban megépült egy faszerkezetű híd, 12 ívezettel, amely 1893-ig üzemelt. 1892-ben kezdték építeni a vasszerkezetű hidat, amely még jelenleg is üzemel. Gyoma állomáson 1889-ben épült meg a jelenleg is üzemelő motorszín, amely az állomás Nagylapos felöli végén található. A gőzmozdonyok vízvételezésére a raktári épület előtt vízdarut építettek. Az állomási épület 1858. októberében készült el, majd később épült meg a jelenleg is üzemelő raktár, először fából, majd téglából. A megnövekedett áruforgalom miatt 1947-ben bővítették, jelenleg a Volán Darabáruforgalom dolgozik benne. A vasútállomás átépítése 1975-ben kezdődött, - a gyomai Építőipari KTSZ volt a kivitelezője - és 1978-ban fejeződött be. A vasúti forgalmat gőzgép, majd diesel, 1977-től pedig villanymozdonyok vontatásával bonyolítják. A vasútvonal villamosítása 1975-től kezdődött, azóta folyamatosan építették be a villamos üzemelésű fényjelzőket is. Az állomás megnövekedett áruforgalma miatt 1979 óta rendszeres állomási tolatógép is üzemel.
A gyomai népoktatás fejlődése 1849-ig
A témáról bővebben olvashat a Gyomai Tanulmányok c. kötet 255-304 oldalán. ( 1977. Gyoma )
Gazdasági fejlődés
Az újratelepülést követően hamarosan megjelentek az első kézművesek, 1773-ban Gyomán 18, Endrődön 15 iparos család lakott. Az 1828 évi országos összeírás a településen 75, illetve 44 kézművest talált, akik összesen 17 féle mesterséget űztek. A legjellegzetesebb a csizmadia volt, ezt követték létszámban a paraszti munkaeszközöket készítő kovácsok, a kiterjedt állattenyésztés adta nyersanyagot feldolgozó szűcsök, majd a kerékgyártó és a szabó mesterek. Gyomán 68, Endrődön 123, a megyében átlagosan 104 lakosra jutott egy iparos. A kenyérgabona őrlését két szárazmalom végezte és egy olajütő is működött. 1882-ben nyitotta meg könyvnyomdáját Kner Izidor. Gyomaendrőd helyi ipara a XX. század első évtizedeiben kezdett fejlődni. 1930-ban 2 350 ipari kereskedőt számláltak össze, negyedrészben önálló kisiparost, a népesség 19%-a élt ipari tevékenységből. Az üzemszerű ipart a 78 főt foglalkoztató Kner Nyomda, 2 téglagyár, valamint 8 malom és 1 daráló képviselte. Fejlett kisipara részben a mezőgazdasági lakosság szükségleteit elégítette ki, részben ruházati cikkeket, élelmiszeripari termékeket állított elő, illetve szolgáltatásokat végzett. Az 1934-ben működő 571 kisüzem közel háromnegyede segéd nélkül, egynegyede 1-2 segéddel dolgozott. Az 1960-as években az ipari üzemek fejlesztése, létszámnövekedés volt a legdinamikusabb, jelentős beruházások kezdődtek és valósultak meg. Az iparfejlesztés a meglévő üzemek bővítését, kapacitásának növelését jelentette, az ipar szerkezetén belül döntő változás nem következett be, megmaradt a könnyűipar vezető szerepe. Az ipari létszám 1980-ig emelkedett. Gyomaendrődön 1987 végén 14 ipartelep működött, közülük 9 helyi, 1 szolnoki, a többi békéscsabai irányítású volt. Az 5 gyomaendrődi székhelyű gazdálkodó szervezet 1987-ben összesen 1 730 főt foglalkoztatott, közülük legnagyobb az Endrődi Cipész Szövetkezet, amelynek létszáma két évtized alatt több mint 900 főre emelkedett, s termelése 1988-ban 1 millió párrá nőtt. A Gyoma Kötőipari Szövetkezet elődjét a Háziipari Szövetkezetet 1952-ben hozták létre. Az akkori 60 fős létszám néhány év alatt többszörösére duzzadt, bedolgozói hálózata egyre szélesedett. Az 1970-es évek első felében mechanikai szövőüzemet, öltözék kiegészítő kötő és kooperációs kötöttáru üzemet létesítettek. Az 1980-as években összesen 567 főt, túlnyomórészt nőt foglalkoztattak, mára ez az üzem is megszűnt. Az 1951-ben alapított Endrődi Szabó Ipari Szövetkezet és az 1962-ben alapított Fa és Építőipari Szövetkezet napjainkban is működik.
A Körösi Sütő és Édesipari Vállalat jogelődje 1953-ban jött létre. Az idők folyamán neve többször változott, tevékenysége folyvást bővült, szélesedett. 1961-ben modern kenyérgyárat helyeztek üzembe, majd új üzemrészt alakítottak ki az édesipari lisztes termékek gyártására, amelyet folyamatosan bővítettek. 1981-ben ropigyártó gépet helyeztek üzembe, 1984-ben korszerü ostyaüzemet építettek. A vállalatnak Gyomaendrődön kívül még 9 településen volt sütőüzeme és ellátási területén 22 üzletet működtetett. 1990-ben a vállalat megszűnt. A Körös Kazángyártó és Gépipari Vállalat 1967-ben alakult, ma HőTERM Hőtechnikai és Gépipari Kft néven ismert.
ENDRŐD
Nevét feltehetően egy Endre nevű birtokosától kapta. Az első hiteles adat, amelyben említik, egy 1416-ban a váradi káptalan által kiadott oklevél. 1425-ben már jelentékeny településként említik a források, ahol 33 nemes család lakik. A hódoltság idején Endrődöt is elpusztították a törökök, a tatárok, a rácok. Az újratelepülés az l700-as évek legelején kezdődött, több hullámban zajlott le, és az 1760-as években fejeződött be. Endrőd újratelepülésének hivatalos dátuma: 1731. Harruckern János György földesúr katolikus vallásúakat telepített Endrődre. Ez a tényező később döntően befolyásolta a falu sorsát. A letelepült lakosság eleinte csak a saját szükségletére termelt. Később állatokat tenyésztettek eladásra, majd ahogy az utak javultak, gabonafélék eladásával is kezdtek foglalkozni. Katolikusok lévén, a családok 6-8, néha még több gyermek felnevelésére is vállalkoztak, úgyhogy a 19. század elején a környéken egyedülálló demográfiai növekedés indult meg. A 19. század végére nyert létjogosultságot a tanyai gazdálkodási forma. Ennek a családi keretek között történő gazdálkodási módnak Endrődön nagy hagyománya lett, úgyhogy 1930-ra a lakosságnak több mint a fele tanyán élt és igen eredményesen gazdálkodott. A kézműipar szinte minden ágában találunk hírneves dinasztiákat. Főleg a mezőgazdaságot kiszolgáló kézműipar fejlődött: kovács, bognár, csizmadia. A bognárok olyan kocsitípust fejlesztettek ki, amelynek egy példánya ma is látható Ópusztaszeren. A kultúrában igen fontos szerepe volt a tanyán élő embereknek. Ez a zárt közösség őrizte legtovább a magyar kultúra kincseit: a szóbeli kultúrát, a szokás kultúrát, de a szőttes mintákban őrizte az ősi motívumokat, a fonott és faragott tárgyakban pedig a formaművészetet. Ebben a tanyavilágban 11 olvasókör működött. Endrődön is volt iparostanonc iskola (1896-), mezőgazdasági népiskola (1916-), és polgári iskolája is volt (1928-1948). A 20. század elején szülőotthon, szegényház, járványkórház, és három gyógyszertár fémjelezte az egészségügyet. Ebben az időben benzinkút működött, volt egy szálloda, és a megyében az elsők között nyitotta meg Endrőd a moziját. A Népház tekintélyes épülete 1930-tól működött, akkor még színházzal. Az Ipartestület felnőtt kórust tartott fent. Capkiads: Hármas Körös (1934-1964). A lakosság tovább nőtt, végül elfogyott a felosztható földterület. A föld nélküliek egy része a környéken, főleg Gyomán próbált legalább földbérlethez jutni. Ebben a törekvésben a legjelentősebb volt a póhalmi "földfoglalás". A 20. század elején a megyében Endrődről vándoroltak ki a legtöbben Amerikába. De sokan elmentek kubikosnak, summásnak az ország legkülönbözőbb részeibe. Ezeknek a megélhetési gondoknak volt az egyik szomorú következménye az 1935-ös sortűz. 1945 után folytatódott az elvándorlás. Sok család elköltözött Újirázra, Ecseg falvára, Dunakömlődre, Németkérre, Garára, majd végül a sokgyermekes családmodellt felváltotta az egykézés. A téeszek létrehozásával (1960-as évek) megszűnt a tanya világ, az emberek vagy beköltöztek a községbe (ekkor települt be Rigedváros és Csókási), vagy elköltöztek más vidékre. Két nagy téesz működött: a Lenin és a Béke TSz. Az iparban a nagy hagyományokkal rendelkező cipőipar fejlődött ki (1949), és a Szabóipari Szövetkezet. A kultúrát jelenleg egy igen jó színvonalú általános iskola (Rózsahegyi Kálmán Általános Iskola) a hozzá tartozó könyvtárral, a megcsappant funkciójú Népház jelenleg Közösségi Ház névvel, és az 1977. óta működő tájház képviseli. A sportélet a Barátság SC megalakulása óta igen szép eredményeket ér el. Sajnos, tovább folytátódik az elvándorlás. A népesség csökkenésére jellemző adat: míg 1930-ban megközelítette a 14 000 lakost, jelenleg még a 6000 főt sem éri el Endrőd lakossága.
Endrőd története
(Endred 1425. Endreed 1448. Endryd 1553. ) A Hármas-Körös partján, Gyomától nyugatra esik. Endre nevű tulajdonosától, vagy lakosától nevezték el. 1425-ben fordul elő először, de már akkor jelentékeny község, mert nem kevesebb, mint 33 nemes ember lakja. Ezek, mivel Endrőd határait keményen védték Gyoma földesuraival, a Neczpályakkal, pörbe keveredtek, de ekkor kibékültek. Hogy biztosabb legyen a béke, ugyanezen évben határt jártak a két község között. A Keselyűshalomtól kezdve északra vonult a határvonal s a Körözsig 6 liatárdombot emeltek vagy újítottak meg, aztán a Körözsön átmenve a Körözs-partján, továbbá a Hosszútó, másként Szele nevű halastó mellett állították föl az utolsó határjeleket. Megjegyzendő, hogy a Körözsnél nem érintkezett közvetlenül Endrőd és Gyoma határa, mert köztük esett egy Keresztúr, másként Nyárszeg nevű kis község. A XV. és XVI. században Balassa, Bereczky, Both, Botos, Dienes, Eszes, Farkas, Fodor, Haranghy, Hrasztos, Kamuthy, Kerésszegi, Kis, Köre, Kövér, Nem, Seres, Vasas és Vers családok lakták Endrődöt. Közben többnek tagjai - mint láttuk - megyénk alispánjai, szolgabírái, országgyűlési követei voltak s így természetesen nem lehetett utolsó az a község, hol az ilyen családok udvariasak voltak. Papja még megfizette a trieuti zsinatra utazót. A XI. század közepén némely gazdagabb család jobbágyokat is telepített az addig csupa nemesektől lakott faluba. 1556-ban Eszes Kelemen, Haranghy Gáspár, özv. Eszes Lászlóné és Berabthi András jobbágyai közösen fizettek 8 frtot. 1560-ban csak Hárálghy Gáspár és Veres György jobbágyai fizettek 1-1 kapu után, mert Botos János, Dienes Boldizsár és Balázs jobbágyai nemes üléseken lakták. 1562-ben Rárósy Péter jobbágyai 4, Botos Jánoséi 2, Veres Györgyéi. 1564-ben Zákány András jobbágyai, Eszes Kelemenéi 1, és Veres Györgyé ismét 1 kapu után fizetnek. E jobbágyok jóformán csakis jószágtenyésztéssel foglalkoztak, mert pl. 1561-62-ben nincs semmi vétésük. Az 1563-iki jobbágy összeírásból Endrőd, mint túlnyomó részben nemesi község, kimaradt. 1557-58 defterből azonban tudjuk, hogy 35 (32 régi, 3 új) ház volt benne, s így lakossága 70 családra vagyis 350 főre tehető. 1598-ban lakatlanná vált; de 1630 előtt újra zendültek némely szökött jobbágyok. Ezekből 9-et 1630-ban Bethlen Gábor özvegye Váradi Bernóthy Gergelynek (a régi Endrődi Bernóthy család ivadékának) ajándékozott. Annak tudata, hogy hajdan az egész Endrőd nemesi község volt, élt még 1628-ban is. Pálfy György pl. Bethlen Gábor udvara előtt erre hivatkozott nemességének igazolása végett s ezt a fejedelem udvara elfogadta. Eredeti dolog van följegyezve Endrőd 1656-iki földesurairól a leleszi levéltárban: ez év elején Török Bálint és társai Dánfok, Félhalom s Kamuttal együtt Endrődöt is elkérték a nádortól. Ez nekik is adta az ezen községben rejlő királyi jogot, s a leleszi konventet bízta meg az iktatással. Ez 1656 márcz. 31-én teljesítette a nádor rendeletét s beiktatta Török Bálintot s társait a nevezett falvakba, de Endrőd kivételével, mert - mint a konvent írja - ez jogszerint az egri püspökséghez tartozik és Kysdy Benedek egri püspök úr tettleg birtokában van. Érdekes volna már most tudni vajon a nádor és a konvent emberei nem tévesztették-e össze a békés megyei Endrődöt a heves megyei, Füzes-Abony mellett eső már 1261-ben az egri püspökséghez tartozó Endréddel. Ilyen gyanításra annál is inkább okunk van, mert 1663-ban Szőllősy Mihály és Borbély Ferencz a nádortól ótalomi-levelet kértek és kaptak békésmegyéi endrődi birtokukra, pedig, ha nem bírtak itt semmit, minek kértek? Ezen második Endrőd lakossága református volt s 1637-ben rongált egyháza helyreállítása végett alamizsnát kért a további reform községekből. Utolsó lakosai közül Csamai Istvánt ismerjük, 1680 körül tanuskodott Túr és Szarvas határáról. 1685-ben Endrőd is elpusztult s 1698-ban még lakatlanul állott. Lindner kir. tiszttartó 20 háznak helyét biztosított itt össze s 150 holdra becsülte használható szántóföldjét. Még 1701-ben sem népesült meg s ha, talán visszajöttek is lakosai, 1702 vagy 1703-ban újra futniok kellett 1703 végén a pusztító kegyetlen ráczok elől s a Hármas-Körözs jó ideig megint akadálytalanul nyaldoshatta a régi Endrőd egyházának szent helyét. Addig-addig ásta, míg kiásta alóla az alapot úgy, hogy keletre néző Szenthelye az egyháznak beléje dölt. A hajónak megmaradt falai aztán annál szomorúbban hírdették a pusztulás utálatosságát tetézte ezt az, hogy Harruckern János György az endrődi-puszta határt először 1722-24-ben Bibics Jakabnak, 1724-28-ban pedig Miklós Deák nevű örménynek adta ki, ez utóbbi pedig az egykori egyházat istállónak használta. Végre a jó Isten megkönyörült az egyházon és újra lakosokat vezérelt az egykori nemes fészek határára pusztuló templomfalak mellé. 1731 Szent-György nap táján (ápr. 24.) az azelőtt Nemés-Kerekiben lakó katholikus magyarok és tótok ide költöztek át; a templom még meglevő részét annyira amennyire átalakították és Szent-Imre tiszteletére felavatták. Szegénységük miatt először csak szalmával fedték be, csak az egyik ablakra tettek üveget, a többi maradt nyitottnak s egy kis harangot a gyulaiaktól kértek kölcsön. Még 1736-ban sem voltak képesek a templomra legalább mennyezetét csinálni, vagy azt bekeríteni. A kis községnek első papja Pocsuk Imre volt; de ez csakhamar eltávozván, Sztankovics János jön a községnek vezetője és megszilárdítója. Első jegyzője és tanítója Zsámbok István vala. Mivel a Körözs áradása néha-néha nagy kárt okozott a faluban, 1748 körül Harzucker Ferenc a lakosokat a Körözstől távolabb egy pusztára akarta kiköltöztetni, de ebbeli szándéka a lakosok ellennállásában meghiúsult. Így aztán 1751-53 években a régi templomot elbontván, új, mennyezetes templomot épített számukra s így a község régi helyén maradt. Mivel pedig a gyorsan szaporodó népességnek egy fél század múlva már e templom is kicsiny volt, az 1799-1805 években felépítették a Harruckern-örökösök és a kath hívék a mostani bolthajtásos templomot, a régi templomtól délre, a vízáradásoktól védett helyen. A templom 42012 forintba került, persze az igás és kézi napszámokon kívül. Mihelyt Endrőd megalakult, a gyulai jószágkormányzó mindjárt hozzá csatolta a tölgyi pusztát és Nyárszegnek nagyobb részét. 1751-ben Harruckern Ferencz átadta a lakosoknak. Kiskondorost tíz év múlva pedig haszonbérbe adta nekik a símai pusztát. Így emelkedett aztán Endrőd határa a múlt században 26029 (1200 öles) holdra; melyből 1788 volt használható szántásra, a többit pedig legelőnek használták. Újabb időben közigazgatásilag a csejti pusztát is Endrődhöz csatolták s így ma az endrődi határ 26241 kataszt. holdra rúg. Tettleg a lakosok 1773-ban 96 (12000 öles) hold földet műveltek, 1852-ben pedig 8572 kataszt. hold az. 1898-ban Endrőd a szarvasi rátához csatoltatott s ekként a Stockhammer, később egy részben a báró Drechsler család lett földesura. A Stockhammer rész 1839-ben a Szitanyi Ullmann s nemsokára a Wodianer családé. A legelő elkülönítést a földesurak és a községi lakosok között barátságos úton már 1837-ben megkísérelték, de ez akkor nem sikerült, később per útján történt meg ez elkülönítés s minden telek után a közös legelőből 24 hold jutott; az egész Endrődöt pedig ekkor 236 telekre számították. 1732-ben 251 lélek lakott Endrődön ; 1764-ben már 1222-re emelkedett a lakosok száma. 1773-ban 191 telkes jobbágy, 74 házas zsellér, 90 házatlan zsellér, 15 iparos és egy kereskedő család vagyis mintegy 1855 lélek lakott 25 házban. A házak száma 1827-ben 631, 1850-ben 879, 1890-ben 1807-re ment. Az 1827-iki összeíráskor már 5610 lélek lakott Endrődön; 1850-ben 6847, 1890-ben pedig 10508. Ez utóbbiak 95 kivételével mind magyarok, s közülök 10444 rom. kath, 8 gor. kath, 7 gor. kel, 6 örmény kel., 87 ag. ev., 169 ev. ref., 179 zsidó. Az általános történetben említik, Endrőd megyénknek ama nevezetes helye, mely egy század leforgása alatt teljesen megmagyarosodott, noha 1731-ben a lakosság nagyobb része még tót volt.
Endrőd nevének jelentése
Az Endre domin -d képzős alakja. 1138-1329: Endredi, Endreed, Embred. 1263: Endered változattal. Hogy a -d valamilyen tartozót kif. funkcióval járult a személynévhez arra például szolgálhat a veszprém megyei Endréd helység nevének kialakulása.Az -ei ből fejlődött -é helyébe a magyar -ő deminutivum lépett az Endrőd alakban (Endrőd -1470: helység Békésben). Felmerül az Endrid változat is (1314).
Endrőd története a XV.-XVII. században
Tímár Antal Publikációja nyomán
I. Endrőd története a XV-XVII. században. Endrőd a középkori Békés vármegye északnyugati részén, a Hármas-Körös bal partján épült. Alapításának pontos éve nem ismeretes. Az első hiteles adat, amelyben említik a nevét, egy 1416-ban a váradi káptalan által kiadott oklevél. Nevét a középkori helynévadás szokásainak megfelelően valószínűleg egy Endre nevű birtokosról kapta, innen a XV. századi név: E N D R É D. Ugyancsak Endréd néven említi az egri káptalan által 1425. május 3-án kiadott oklevél is. Az endrődi nemesek határukat védvén, perbe keveredtek a szomszédos Gyoma földesuraival, a Neczpályakkal és az iktári Bethlen családdal. Ezért parancsolta meg Zsigmond király - 1387-1437 - az egykori káptalannak, hogy küldje ki megbízottját, akinek jelenlétében a királyi emberek járják meg a Neczpályakkal és iktári Bethlenekkel Gyoma nevű birtokát. Az oklevél pontosan leírja a pernek véget vető határjárást. A határjáráskor a ma is létező Keselyűshalomtól (Keselosshalom) a Körösig (Kewros) hat határhalmot emeltek, majd a Körösön átkelve a folyó partján, továbbá a Hosszú-tó (Hossuwtho), más néven Szele (Zele) nevű halastó mellett "...az Endréd és Kereszturi nemesek földjeit elhatárolták." (t.i. a gyomaiak földjétől). Az egri káptalan másik, 1425. május 15-én kelt oklevele tanúsítja a per lezárását. Ez az oklevél azért is érdekes, mert név szerint említi az endrődi nemes családokat: Harasztos (Haraztus), Haranghy (harangy), Nemes, Kövér (Kewer), Farkas, Kereky, Keresztszegi (Keresthzigy), Vasa, Köre (Kerew), Kis. A XV. századi oklevelek még Endrédi (Endrődi) előnévvel illetik Balassa, Bereckfy és Both családokat is. Nem véletlen tehát, hogy a források, mint jelentékeny nemes községet említik a középkori Endrődöt. Értékes bizonyíték a község "nemes" voltára egy 1625-ben keltezett oklevél, amelyben Pálffy György Bethlen Gábor erdélyi fejedelem udvara előtt nemességének igazolása végett - nemesi oklevél hiányában - endrődi származására hivatkozott, s a fejedelem udvara ezt el is fogadta, mert "...omnes incolae civitatis Endréd, qua tales, aedem gaudent praerogativa." (Endrőd minden lakosai, mint ilyenek, nemesi előjogoknak örvendeznek.) A XV. században a községnek jóval kisebb határa volt, mint a XVIII. századi újratelepülés után. A Körösnél nem érintkezett közvetlenül Gyoma határával, hanem köztük volt a már említett Keresztúr (más néven Nyárszeg) falucska. Északon Sima, nyugaton pedig Tölgy falvak határolták. Délnyugaton pedig a XV. századi Békés vármegye egyik legnépesebb települése, Décse volt szomszédja, míg délen valószínűleg Kondoros. (Ez utóbbi csak valószínűsíthető, mert nincs olyan XV. századi forrás, amely leírná a közös határt Kondorossal.) Endrőd és a körülötte lévő települések a XV. században átlépvén a XVI. századba, továbbra is csak birtokviszonyokra utaló okleveleket találunk Endrődre vonatkozóan, illetve az endrődi nemesek "közéleti" szereplésére figyelhetünk fel a forrásokban. Az endrődi nemesek jelen vannak, mint királyi emberek, különböző birtokpereknél, találkozhatunk velük szolgabírákként, de alispánként is. Új nemesi családnevek tűnnek fel a XVI. századi forrásokban: Eszes, Bernóthy, Zalai, Dienes, Veres. Bár sem a XV., sem a XVI. századi magyar történelemben nem találkozunk Endrőd nevével, mint országos vagy akár megyei jelentőségű esemény színhelyével, mindenképpen meg kell említenem az 1514-es parasztháború eseményei közül azokat, amelyek esetleg kapcsolódhattak Endrődhöz is. A Dózsa György által vezetett sereg Pestről vonultában megállt Nagytúron (Mezőtúr). Itt csatlakozott a sereghez Túrkevei Ambrus dévaványai pap. Nagytúrról tovább vonulván Egénél keltek át a Körösön, majd megérkeztek Békésre. Mivel minden Endrőd környéki jelentősebb településről szólnak a források, feltételezhető, hogy az endrődiek is valamilyen módon az események sodrásába kerültek.
Endrőd újratelepülésének előzményei I.
Endrőd újratelepülésének előzményei II.
Endrőd újratelepülésének előzményei III.
Endrőd története a XVIII. században
(Tímár Antal Publikációi nyomán)
· Népesedés, nemzetiségi viszonyok 1.
· Népesedés, nemzetiségi viszonyok 2.
· Gazdaság, és társadalom 1.
· Gazdaság, és társadalom 2
· Gazdaság, és társadalom 3.
· Gazdaság, és társadalom 4.
· Gazdaság, és társadalom 5.
· Közigazgatás, oktatás, vallás 1.
· Közigazgatás, oktatás, vallás 2.
· Közigazgatás, oktatás, vallás 3
· Báró Harruckern János, élete és munkássága
Endrőd újratelepülésének előzményei I.
Az 1630-tól 1685-ig terjedő időszakban Endrőd nem néptelenedett el ismét az 1598-as pusztuláshoz hasonló módon, bár azt, hogy az előző részben említett "szökött jobbágyok" és leszármazottaik voltak-e lakosai, vagy mások - sajnos források hiányában nem lehet meghatározni. Rendelkezésünkre áll viszont egy nádori oltalomlevél 1663-ból, amelyet két nemesi birtokos, Szöllősy Mihály és Borbély Ferenc kaptak endrődi birtokukra. Utolsó lakosai közül Csamai István nevét ismerjük, aki 1680 körül tanúskodott egy Mezőtúr és Szarvas között folyó határperben. Bécs 1683. évi sikertelen török ostroma után elkezdődhetett a török kiűzése Magyarországról. 1685-87 között elnéptelenedett az egész Békés megye. Hogy a gyulai török várőrség semmiféle élelmet ne találjon a megyében, a lakosságnak az észak felől szomszédos területekre kellett költöznie. Ekkor valószínűleg 1685-ben vált lakatlanná Endrőd is. 1695. január 12-én Gyula várát a török helyőrség feladta, s ezzel Békés megyében véget ért a török megszállás. A megye, mint fegyverrel visszahódított terület, az Udvari Kamara (Hofkammer) igazgatása alá került, s kincstári kezelésben is maradt egészen 1720-ig. Lindner Ferdinánd királyi tiszttartó 1696-ban bejárta a Gyulához tartozó helységeket, de értéküket nem közölhette, "...minthogy ezek valamennyien romokban hevernek és lakatlanok." Endrődről a következőket írta: "Endrickh (Endrőd) már igen régen puszta és lakatlan." 20 ház helyét számolta össze, és 150 holdra becsülte használható szántóföldjét. I. Lipót császár (1657-1705) 1699. december 2-án Lőwenburg Jakab udvari kamarai tanácsost nevezte ki Békés vármegye főispánjává. Az a tény, hogy az első tisztikar (alispán, jegyző, szolgabíró stb.) csupa más megyei nemesből állt, nemcsak a megye gyér lakosságára utal, hanem jelzi a bécsi udvar magyar köznemességet sújtó politikájának "eredményességét" is. A régi birtokos családok legtöbbje hiába próbálkozott a török időkben elhagyott birtokai visszavételével, a sok formaság, leszármazás igazolása, fegyverváltság fizetése (a birtokok értékének kb. 10%-a), a birtokba való beiktatási irat felmutatási kötelezettsége miatt nem sikerült birtokaikat visszaszerezniük. Nem kapták vissza birtokaikat Endrőd hajdani nemes családjai sem. Hasonlóképpen sikertelen volt a török megszállás utolsó éveiben szétfutott jobbágylakosság visszatelepedési kísérlete is. A Rákóczi szabadságharc első évében, 1703-ban a gyulai rácok végigdúlták az 1699 és 1703 között újratelepült falvakat, köztük Endrődöt is. Ismét elnéptelenedett az egész Békés megye, s csak 1711-től, tehát a szatmári békekötés évétől figyelhető meg egy folyamatos, de elég lassú benépesülési folyamat, amely tart egészen 1720-ig. Ebben az időszakban visszatértek a régi lakosok, vagy azok leszármazottai, akik a háborúk alatt a szomszédos, a harcoktól jobban megkímélt megyékben találtak menedéket (Bihar, Szabolcs). Velük, illetve közvetlen utánuk jöttek az említett megyékből ottani ismerőseik, rokonaik, azoknak a falvaknak lakói, ahol menedéket találtak. Ezek a lakosok túlnyomórészt református magyarok voltak, de ekkor megfigyelhető a szlovákok beköltözése is. Békés megyében ez idő alatt 14 elhagyott középkori falu helyén létesült új település, de Endrőd még nem volt közöttük. Hivatalosan az endrődi puszta (praedium Endrőd) lakatlan, elhagyott helyként volt nyilvántartva. A lassú benépesülés és gazdasági fejlődés ugrásszerűen felgyorsult, amikor Harruckern János György osztrák élelmezési alezredes 1720-ban megkapta az egész Békés vármegye kb. 4/5 részét kitevő gyulai uradalmat, ahová Endrőd is tartozott. Harruckern 1722-ben elnyerte az indigenátust (honosítást) is, majd 1723-ban az eredetileg zálogbirtokként kapott hatalmas uradalom is végleg a tulajdonába került. 1729-ben megkapta a magyar bárói címet, és 1732-ben főispáni kinevezése teljessé tette hatalmát Békés megyében. Az "új földesúr" felhívást intézett az ország lakosságához, s a birtokára települőknek földet, különböző kedvezményeket, és szabad vallásgyakorlatot ígért. A felhívásra tömegesen érkeztek (szöktek) a megyébe a már említett Biharon és Szabolcson kívül Heves és Borsod vármegyéből zömmel magyarok, illetve Nógrád, Hont, Gömör, és Zólyom vármegyékből magyarok és szlovákok. Az evangélikus és katolikus szlovákok jelentős szerepet játszottak Békés megye későbbi nemzetiségi és kulturális "arculatának" kialakulásában. Érkeztek lakosok még tolna megyéből, Moson, Pozsony és Nyitra vármegyékből, és kisebb számban az ország egész területéről. Harruckern nemcsak magyarországi területekről, hanem német földről is hívott telepeseket, s jöttek románok is. A tömeges beköltözés az 1730-as évekre ugyan mérséklődik, de folyamatosan tart egész a XVIII. század 50-es, 60-as éveiig, s később sem szűnik meg teljesen. Harruckern báró - amint már szó esett róla - jelentős kedvezményeket ígért a telepeseknek, s az ígéretét be is tartotta! Az állami adó csökkentését nem sikerült ugyan elérnie, de egyéb kedvezményekkel valóban könnyített a jobbágyok terhein. Birtokain a nem katolikusok is felépíthették templomaikat, gyakorolhatták vallásukat, az egyházi tizedet pedig Harruckern megvette, s örökre jobbágyainak ajándékozta. A földesúrnak járó adót és különböző szolgáltatásokat nem urbáriumban, hanem időre szóló contractusokban (szerződésekben) állapították meg, a robot minimális volt. A szolgáltatásokat a szerződésben nem családokra lebontva, hanem az egyes helységek lakóinak egészére határozták meg, s a lakosok elöljárói oszthatták szét a terheket. Ezekre a kedvezményekre bizony nagy szükségük is volt az újonnan érkezett telepeseknek, hiszen a hosszantartó török hódoltság, illetve a gyakori háborúk miatt elnéptelenedett, elvadult, mocsaras, fátlan, kietlen vidékre érkeztek, s szó szerint a semmiből kellett a régi falvak romjain új életet teremteniük!
Endrőd újratelepülésének előzményei II.
Az első részben már szó esett arról, hogy 1703-ban Békés megye újratelepült falvai, köztük Endrőd is, elnéptelenedett. A mai Endrőd általánosan elfogadott települési dátuma 1731. április 24. Ekkor az alig egy évtizede újratelepült Nemeskereki község lakói útnak indultak és átköltöztek az endrődi pusztára. (Nemeskereki történetéről a következő részben fogok szólni részletesebben.) Az alábbiakban arra keresek választ, hogy az 1703 és 1731 közötti években volt-e folyamatosan élet az akkori praedium Endrődnek nevezett területen, létezett-e esetleg kisebb falucska a régi templom romjai közelében? Kutatásaim során a fenti időszakra vonatkozóan találtam ugyan adatokat, de ezek egy részét nem lehet komoly érvekkel alátámasztani. Az endrődi Historia Domust Lábos János plébános (1826-1840) kezdte el írni 1833-ban. A nemeskerekiek átköltözéséről a következőket írja: "Interim sive lisdem sponte sua, sive T. Dominio diponente ad locum Endrőd vocatum anno 1717 advenerint..." (Mindazonáltal, vagy saját akaratukból, vagy az uraság rendezte ilyenképpen az 1717. évben az Endrődnek nevezett helyre megérkeztek...) Ugyancsak ő másolt le egy, általa 1810-re datált, az endrődi lakosok által vagy megbízásából magyar nyelven írt levelet, amelyben a régi templom, és más épületek építésének történetét adták elő. A szöveg így kezdődik: "Minekutána 1718. Esztendő táján ezen Helységet Kerekibül szállották volna régi lakosaink..." Ágoston András békésszentandrási plébános a Tudományos Gyűjtemény c. folyóirat 1824/XI. számában írt egy tanulmányt Endrőd történetéről és akkori jelenéről. ő is 1718-at nevezi meg alapítási évként, s szól arról is, hogy 1818. május 17-én a község megünnepelte "letételének" századik évfordulóját. Az 1717-1718-as alapítási éveknek ellene szól sok más, hiteles adat. Csak néhányat említek ezek közül. Amikor 1719-ben Harruckern János György a gyulai uradalmat kérte a királytól, a Magyar Kamara felértékeltette a Békés megyében lévő községeket az Aradi Kamarai Igazgatósággal. Az összeírás és a becslés 1719. december 1-én meg is történt. Az összeírt községek között Endrőd nem szerepel. Nemeskereki jobbágyairól az első összeírás 1721-ben készült, tehát 1717-18-ban "possessio Nemes-Kereki" még nem is létezett. 1733-ban a vármegye összeiratta a területén található elpusztult templomokat. Endrődről - többek között - ezt olvashatjuk a jegyzékben: "Hic chatolici ante paucos annos ex Nemeskereki advenae possident corpus ecclesiae." (Itt a Nemeskerekiből néhány éve átköltözött katolikusok birtokolják a templom hajóját.) A felsorolt ellenérvek természetesen csak az említett alapítási évszámokra vonatkoznak, hiszen vannak olyan hiteles adatok is, amelyek azt bizonyítják, hogy 1703 és 1731 között volt élet az endrődi pusztán, illetve a környező Tölgy, Sima és Csejt pusztákon. A mai endrődi határhoz tartozó simai és csejti pusztákat Szőke János túri nemes bérelte, a középkori Endrőd határát, s az 1726-ban hozzácsatolt Tölgy pusztát pedig 1722 és 1724 között Bibics Jakab, majd 1724-28-ban az örmény Miklós deák. A bérelt pusztákon döntően állattartás folyt, de a pásztorok mellett valószínűleg éltek itt földművesek is. Elképzelhető, hogy az itt élő emberek 1718-ban kísérletet tettek az önálló faluközösségekbe szerveződésre, s ez őrződött meg a későbbi nemzedékek emlékezetében alapítási évként, de Endrőd község megalapítása, illetve a községi közigazgatás kiépítése a Nemeskerekiből érkezett családok érdeme.
Endrőd újratelepülésének előzményei III.
Az előző "fejezetben" többször említettem Nemeskereki község nevét, mint determináns tényezőt Endrőd újratelepítésében. Nemeskereki a török megszállás alatt elpusztult Nemes-Kereky falu helyén - a Kettős-Körös jobb partján, Mezőberénytől északkeletre - települt újra 1721-ben. Ekkor, és a következő néhány évben az alábbi lakosok érkeztek a kereki pusztára: Kukla Ádám, Gyepes Ádám, Pipa Tamás, Gyetvan (Gyetvai) György, Latkovszky (Látkóczki) János, Molnár (Mlinár) György, Varjú (Wrana) György, Dudás István, Fazekas György, Kiss György, Szujó András, Szakács János, Mastala János, Kuracsik György, és Valovecz Mátyás. Közülük többen, az alig néhány éve újratelepült Békéscsabáról költöztek át Nemeskerekibe. Valószínűleg a földesúr által itt is támogatott, vagy általa kezdeményezett áttelepülés történt, a katolikusok távoztak az akkor már evangélikus többségű Békéscsabáról. A lakosság létszáma az évek során folyamatosan növekedett, ugyanakkor jó néhányan el is költöztek (szöktek) a faluból a jobb megélhetés reményében. A Nemeskerekiből eltávozottak közül Kukla Ádám, Valovecz Mátyás, Mastala János, Mucska János, és Fazekas György nevével az 1730-as években találkozhatunk ismét, az endrődi anyakönyvben. Így alakult ki 1730-ra a mellékelt névsor, azoknak a lakosoknak névjegyzéke, akik Endrőd újratelepülésében részt vettek. Az 1730-as generalis conscriptio (általános összeírás) névsorát vizsgálva azonnal kitűnik, hogy az összeírt 22 családfő többsége szlovák nevű. A szlovák nevek elárulják a lakosok jelentős részének felvidéki eredetét. Arra vonatkozóan azonban, hogy (eredetileg) pontosan mely helységekből, illetve megyékből érkeztek a nemeskerekiek, egyelőre kevés adat áll rendelkezésre. Forrásmunkáim szerint származási helyük Gömör és Kishont megyei Rimazsaluzsány (ma: Rimavské Zaluzany) és Nógrád megye egyes helységei. Néhány lakos esetében valóban kimutatható a Nógrád megyei származás: Kukla Ádám (Mohora), Dudás István (Márkháza), Molnár György (Videfalva). Gyetvan (Gyetvai) György neve a Zólyom megyei Gyetva (ma: Detva) község nevére utal. Nemeskereki község XVIII. századi története nem tartott sokáig. Mivel nagyon szegények voltak és ráadásul a Körös áradásai miatt kevés vagyonuk és maguk is állandóan veszélynek voltak kitéve, elkeseredésükben engedélyt kértek Harruckern János Györgytől, hogy a szintén gyulai uradalomhoz tartozó, letelepedésre alkalmasabb endrődi pusztát szállják meg. Miután az engedélyt megkapták, rövidesen át is költöztek Endrődre, s ezzel Nemeskereki története véget is ért, többé nem épült ujjá. A pusztává vált faluhelyet 1740-ben Mezőberény lakosai kapták meg használatra, s Kereki-puszta néven ma Mezőberény határának egy része az egykori falu területe. Ma sem igazán eldöntött kérdés, hogy pontosan mikor történt a kerekiek nevezetes áttelepülése Endrődre. A források egyaránt említik a ma elfogadottabb 1731. Szent György napi dátumot és az 1730-as évet. Mindkét időpontot komoly érvekkel lehet alátámasztani, de megfelelő ellenérvvel meg is lehet cáfolni. Az 1731-es év mellett szól az, hogy 1730 októberében még kilenced összeírás történt "poseccio" Nemeskerekiben, s egyik 1730-as megyei összeírás sem említi Endrődöt faluként. 1730. november 12-én még visitatio canonica (egyházlátogatás, egyházi ellenőrzés) volt Nemeskerekiben, amely működő templomról ír a jelentésében. Elgondolkodtató viszont, amit az 1754-es visitatio canonica mond Endrőd alapításáról: "Parochia... Endrőd creata in anno 1730 per Presbiterios Petrinos ex Diocesi Varadiensi." (Az endrődi egyházközséget 1730-ban alapították a váradi püspökség papjai.) Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy 1754-ben még sok olyan idős (s kevésbé idős) ember élt Endrődön, akik pontosan emlékeztek a megtelepedés időpontjára. Az 1703 és 1731 közötti időszak történetének feldolgozása közben arra a következtetésre jutottam, hogy az endrődi pusztán élőkhöz 1731 tavaszán érkező nemeskerekiekkel közel egy időben, valószínűleg kicsit korábban érkezett egy másik telepes csoport is Endrődre, s együtt hozták létre a községet. Mivel a pap Pochuch (Pocsuk) Imre, és a tanító (egyben jegyző) Zsámbok István Nemeskerekiből jöttek, a tulajdonképpeni falualapítás 1731. tavaszán történhetett.
Népesedés I.
Az endrődi pusztára átköltöző nemeskerekiek, s velük közel egyidőben érkező társaik az omladozó középkori templom környékét szállták meg. A hajdani falu helyén létrejött az új Endrőd. Az alapító családokhoz a következő években, sőt évtizedekben is csatlakoztak telepesek. 1733-ban a lakosság száma kb. 250 fő (kb. 50 család), viszont 1734-ben már 744-en laktak Endrődön. Ha az említett számadatok pontosak, akkor valószínűleg 1734 tavaszán egy újabb (harmadik) telepesraj költözött a községbe. Egy év alatt ilyen mértékű népességnövekedés csak így válik lehetővé. Arra a kérdésre, hogy kik voltak - a nemeskerekieken kívül - Endrőd első lakói, viszonylag pontosan lehet válaszolni. Az endrődi anyakönyvet Sztankovics János plébános kezdte el vezetni 1733-ban. Az anyakönyvből kigyűjtöttem az 1733 és 1738 között beírt neveket. A XVIII. századi paraszti társadalom ismérvei alapján szinte bizonyosra vehető, hogy valamilyen minőségben (szülő, keresztszülő, esküvői tanú stb.) csaknem mindenkinek a neve, aki Endrődön lakott ezekben az években, előfordult legalább egyszer az anyakönyvben. Sokkal nehezebb azonban arra választ adni, hogy honnan érkeztek az endrődi "honfoglalók", s a későbbi évtizedekben hozzájuk csatlakozott társaik. Erre a kérdésre teljes és pontos választ valószínűleg sohasem fogunk adni, alapvetően azért, mert a telepesek egy része - szökött jobbágy lévén - eltitkolta származási helyét, és nevet is változtatott. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy további hosszú és alapos kutatómunkával sok részletében ez a problémakör is feltárható. Jelenleg úgy látom, hogy az endrődiek jelentős része a Gömör és Kishont megyei Fazekaszsaluzsány (Hrnciarske Zaluzany), Susány (Susany), Nagyszuha (Vel'ka Sucha) Cserepes (Hrnciarska Ves) és Rimazsaluzsány (Rimavske Zaluzany) falvak környezetéből, a Zólyom megyei Gyetva (Detva), Nagyszalatna (Zvolenská Slatina) és Nagyócs (Ocová) falvak körzetéből és a közbeeső Nógrád megyei településekről (Poltár, Paróca, (Pravica), Tótkisfalu (vieska), Szklabonya (Sklabina)...) költözött a községbe. Jöttek családok még Borsod megyéből, s kisebb számban Aszód környékéről. Megszokott jelenség a XVIII. század közepéig, hogy a volt török hódoltsági területen létrejött új települések lakosságának egy része elhagyta a helységet, ahol éppen csak megtelepedett, és másik faluba, mezővárosba költözik. Az okok több félék voltak: a jobb megélhetés reménye, újabb adókedvezmények, a rokonok hívó szava, a vallással kapcsolatos problémák, közelebb kerülni a városokhoz, piachelyhez stb. Békés megyében a megye területén belül is megfigyelhető ez a jelenség, és Endrődöt sem kerüli el. Endrődre is költöztek lakosok, pl. Békéscsabáról a Polyák és Tímár családok, de jelentősebb az Endrődről történő elvándorlás. A XVIII. század 30-as 40-es éveiben több olyan névvel találkozunk az endrődi anyakönyvekben, akiknek viselői később a megye más területein tűnnek fel: Gyulán, Békéscsabán, Békésszentandráson. Ilyenek pl. Gyulán a Kukla, Veres, Illés, Gyepes, Bíró, Baksa, Benedek, Gombos, Csontos, Kelemen és Dányi családok. Feltétlenül meg kell említenem, hogy a nemeskereki "falualapító" családok - néhány kivételtől eltekintve - véglegesen letelepedtek Endrődön.
Népesedés II.
Az előző részben említést tettem arról, hogy a volt török hódoltsági területen létrejött új települések lakosságának egy része különböző okok miatt elhagyta lakóhelyét, és máshová költözött. Ez a jelenség a XVIII. sz. 50-es 60-as évekig szinte mindenhol megfigyelhető, így Endrődön is. Endrődről történő elvándorlás különösen 1754 és 1764 között lehetett nagymértékű, mivel az 1754-es 1202 lakossal szemben 10 évvel később csak 1222-en laktak a községben. Igaz pl. 1759-ben a himlőjárvány következtében 82-en meghaltak, de ugyanebben az évben 92 gyermek született! Tehát "csak" járványokkal vagy magas gyermekhalandósággal nem magyarázható ez a "népességstagnálás". A születések magas száma egyébként is jellemző a XVIII. századi Endrődre. Ha nem lépett fel valamilyen pusztító járvány, évente általában 4-6-szor többen születtek, mint ahányan meghaltak. Az elköltözött lakosok helyett folyamatosan, de főként az 1760-as években új telepesek érkeztek Endrődre. A mellékelt névsorok mutathatják, hogy 1738 és 1746 között kb. 40, 1747 és 1749 között pedig kb. 100 új név (telepes) jelent meg a községben. Mivel 1764-ben - mint láthattuk - a lakosság lélekszáma 1222, 1773-ban pedig már 2376, úgy gondolom, hogy 1764 és 1769 között történt még nagyobb tömegű (s egyben utolsó) beköltözés Endrődre. Szórványos (egyéni) betelepülések természetesen továbbra is megfigyelhetők, úgy a XVIII. sz. végén, mint a XIX. sz. első felében, de tömeges népességmozgásra az 1770-es évektől már nem került sor. Ettől kezdve nemcsak Endrődön, hanem Békés megye többi településén is állandósul a lakosság, az emberek végleg megtelepednek választott lakóhelyükön. Az 1770-es évektől gyorsan növekszik Endrőd lakossága. 1784-ben még 2513, de a századfordulóra elérte a 3000-et. 1804-ben már 3426-an laktak a községben. Forrásmunkáim szerint az újratelepülést követő évtizedekben Endrőd túlnyomórészt szlovák ajkú település volt. Érdekes, hogy Petik Ambrus Békés megye leírása c. 1784-ben megjelent munkájában viszont Endrődről ezt írja: "... a magyar nyelvnek nagyobb kelete vagyon közöttök, és igen kevesen találkoznak, kik magyarul ne tudnának." A múlt század első évtizedeire a "kétnyelvűség" is megszűnik, egy-két embertől eltekintve mindenki csak magyarul beszélt a községben. Ez a gyors elmagyarosodás Békés megyében egyedülálló, más - valóban többségében szlovákok által lakott - városokban, falvakban nem figyelhető meg. A környező településeken (Szarvas, Örménykút, Kondoros, Kétsoprony, Békéscsaba) a szlovákok a legutóbbi évtizedekig beszélték, illetve sokan ma is beszélik az anyanyelvüket. A tények tehát a források ellen szólnak, ezért kezdtem el vizsgálni kutatómunkám során a XVIII. századi Endrőd lakosainak etnikai összetételét, nyelvi hovatartozását. Részletes elemzésre e sorozat keretein belül nem vállalkozhatok, de eddigi, ez irányban történt kutatásaimat, ill. következtetéseimet a következőképpen összegezném: azt, hogy az újra települt Endrőd lakosságának jelentős része szlovák volt, nem lehet kétségbe vonni. Ha más bizonyíték nem lenne erre vonatkozóan, Petik Ambrus említett munkája is elegendő lenne ennek igazolására. Petik, mint a XVIII. századi endrődiek kortársa, is szól a felvidéki szlovák telepesekről, akik meghatározó szerepet játszottak Endrőd újratelepülésében. A szlovákok jelenlétét bizonyítják az endrődi nevek is, amelyek majdnem 50%-ban szlovák eredetűek. (Ez azonban jelenthet kisebb, de nagyobb arányt is. A szlovák nevű ember is lehetett magyar, de a magyar nevű anyanyelve is lehetett szlovák.) Az endrődi tájnyelv szlovák eredetű szavai is felhozhatók bizonyítékként. (pl. susolina, marmancsik, brekocs, mazna, pampuska, haluska stb.) A Zólyom megyéből érkezett telepesek ugyan valószínűleg csak szlovákul beszéltek, a Gömör és Kishont megyeiek azonban nem! A XVIII. században a magyar-szlovák etnikai "határvonal" éppen az előző részben említett Gömör megyei falvaknál húzódott, tehát az onnan érkezett lakosok közül a szlovákok minden bizonnyal "kétnyelvűek" voltak, magyarul is beszéltek. Ebben látom az elmagyarosodás egyik okát. Az elmagyarosodás másik oka a plébániai anyakönyvben már 1733-tól világosan nyomon követhető, és senki által nem kényszerített, gyakori az összeházasodás a magyarok és szlovákok között. A XVIII. században nem az azonos etnikum, hanem az azonos vallás volt a meghatározó a házasságkötéseknél, s az endrődiek valamennyien katolikusok voltak. Történelmi példák sora tanúskodik arról, hogy mindig a kisebbségi nyelven beszélők tanulják meg a többség nyelvét. Így kellett történnie Endrődön is. Úgy gondolom, a szlovákok elmagyarosodásának harmadik oka a magyar többség. Nem mint kényszerítő erő, hanem mint adottság: a magyarok, bár valószínűleg nem túl sokkal, de többségben voltak. A történelmi hűség kedvéért mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a XVIII. sz. 70-es, 80-as éveiben olyan egyházi és oktatási intézkedések is történtek Endrődön, amelyek bizonyos fokig oktrojáló (kényszerítő) jellegűek voltak, s hozzájárultak a község magyarrá válásához. Ezeket az intézkedéseket azonban már akkor hozták, amikor a községben csaknem mindenki értett és beszélt magyarul. (Ezekről az intézkedésekről a Közigazgatás, oktatás, vallás c. részben fogok szólni részletesebben.)
Gazdaság és társadalom I.
I. Endrőd története a XV-XVII. században Endrőd a középkori Békés vármegye északnyugati részén, a Hármas-Körös bal partján épült. Alapításának pontos éve nem ismeretes. Az első hiteles adat, amelyben említik a nevét, egy 1416-ban a váradi káptalan által kiadott oklevél. Nevét a középkori helynévadás szokásainak megfelelően valószínűleg egy Endre nevű birtokosról kapta, innen a XV. századi név: E N D R É D. Ugyancsak Endréd néven említi az egri káptalan által 1425. május 3-án kiadott oklevél is. Az endrődi nemesek határukat védvén, perbe keveredtek a szomszédos Gyoma földesuraival, a Neczpályakkal és az iktári Bethlen családdal. Ezért parancsolta meg Zsigmond király -1387-1437 - az egykori káptalannak, hogy küldje ki megbízottját, akinek jelenlétében a királyi emberek járják meg a Neczpályokkal és iktári Bethlenekkel Gyoma nevű birtokát. Az oklevél pontosan leírja a pernek véget vető határjárást. A határjáráskor a ma is létező Keselyűshalomtól ( Keselosshalom) a Körösig (Kewros) hat határhalmot emeltek , majd a Körösön átkelve a folyó partján, továbbá a Hosszú-tó (Hossuwtho), más néven Szele (Zele) nevű halastó mellett "...az Endréd és Keresztur-i nemesek földjeit elhatárolták." (t.i. a gyomaiak földjétől) Az egri káptalan másik, 1425. május 15-én kelt oklevele tanúsítja a per lezárását. Ez az oklevél azért is érdekes, mert név szerint említi az endrődi nemes családokat: Harasztos (Haraztus), Haranghy (harangy), Nemes, Kövér (Kewer), Farkas, Kereky, Keresztszegi (Keresthzigy), Vasa, Köre (Kerew), Kis. A XV. századi oklevelek még Endréd-i (Endrődi) előnévvel illetik Balassa, Bereckfy és Both családokat is. Nem véletlen tehát, hogy a források, mint jelentékeny nemes községet említik a középkori Endrődöt. Értékes bizonyíték a község "nemes" voltára egy 1625-ben keltezett oklevél, amelyben Pálffy György Bethlen Gábor erdélyi fejedelem udvara előtt nemességének igazolása végett - nemesi oklevél hiányában - endrődi származására hivatkozott, s a fejedelem udvara ezt el is fogadta, mert "...omnes incolae civitatis Endréd, qua tales, aedem gaudent praerogativa." (Endrőd minden lakosai, mint ilyenek, nemesi előjogoknak örvendeznek.) A XV. században a községnek jóval kisebb határa volt, mint a XVIII. századi újratelepülés után. A Körösnél nem érintkezett közvetlenül Gyoma határával, hanem köztük volt a már említett Keresztúr (más néven Nyárszeg) falucska. Északon Sima, nyugaton pedig Tölgy falvak határolták. Délnyugaton pedig a XV. századi Békés vármegye egyik legnépesebb települése, Décse volt szomszédja, míg délen valószínűleg Kondoros. (Ez utóbbi csak valószínűsíthető, mert nincs olyan XV. sz.-i forrás, amely leírná a közös határt Kondorossal.) Endrőd és a körülötte lévő települések a XV. században Átlépvén a XVI. századba, továbbra is csak birtokviszonyokra utaló okleveleket találunk Endrődre vonatkozóan, illetve az endrődi nemesek "közéleti" szereplésére figyelhetünk fel a forrásokban. Az endrődi nemesek jelen vannak, mint királyi emberek, különböző birtokpereknél, találkozhatunk velük szolgabírákként, de alispánként is. Új nemesi családnevek tűnnek fel a XVI. századi forrásokban: Eszes, Bernóthy, Zalai, Dienes, Veres. Bár sem a XV., sem a XVI. századi magyar történelemben nem találkozunk Endrőd nevével, mint országos vagy akár megyei jelentőségű esemény színhelyével, mindenképpen meg kell említenem az 1514-es parasztháború eseményei közül azokat, amelyek esetleg kapcsolódhattak Endrődhöz is. A Dózsa György által vezetett sereg Pestről vonultában megállt Nagytúron (Mezőtúr). Itt csatlakozott a sereghez Túrkevei Ambrus dévaványai pap. Nagytúrról tovább vonulván Egénél keltek át a Körösön, majd megérkeztek Békésre. Mivel minden Endrőd környéki jelentősebb településről szólnak a források, feltételezhető, hogy az endrődiek is valamilyen módon az események sodrásába kerültek.
Gazdaság II.
Az endrődi határ birtokbavétele feltehetően hasonlóan történt, mint a volt török hódoltsági terület, illetve Békés megye más falvaiban. Az új telepesek, miután végignéztek a határban, a paraszti gondolkodásmód szerint "osztályozták" a földeket. A nedvesebb, dús füvű, kaszálásra alkalmas területből lett a rét, ahol viszonylag könnyebb művelésűnek ígérkezett a talaj, szántófölddé alakították, a szárazabb, gyengébb földminőségű pusztákat pedig legelőnek használták. Nem voltak évszázadok alatt kialakult telekhatárok, mint a "királyi Magyarország" töröktől nem háborgatott területein, itt mindenki "tehetsége" szerint vont művelés alá földet, annyit, amennyit igás állatainak száma alapján meg tudott művelni, illetve amennyire családjának szüksége volt. Az igás állatok száma egyben a vagyoni rétegeződés alapja is volt. "A szántást többnyire hat vonós marhával kölletik végbe vinni" írták az endrődiek az úrbéri kérdőpontokra adott válaszaikban 1770-ben. A hatökrös gazda Endrődön is "elébb való" gazdának számított, rendszerint közülük kerültek ki a falu bírái és az elöljáróság tagjai. A község lakosságának megélhetését biztosító két fő termelési ágazat, az állattenyésztés és a földművelés egymáshoz való arányát, méreteit a megtelepedés utáni évtizedekben a Békés megyei háziadó összeírások rovatai segítségével határoztam meg. (Ipari tevékenységgel akkor még nagyon kevesen foglalkoztak Endrődön. Az összeírások csak egy-egy szűcsöt, csizmadiát, és mészárost említenek, de az ő megélhetésük is inkább a mezőgazdaságban végzett munkájukra alapozódott.) Az összeírások 1744-ből, 1746/47-ből, 1752-ből és 1754-ből maradtak ránk. Számadataik szerint Endrőd határában a búzával bevetett terület 10 év alatt (1744-1754) 94 köbölről 313 köbölre nőtt. (A köböl itt vetésterületet jelöl. 1 köböl=520-540 négyszögöl) Ugyanilyen gyorsan növekedett az árpával és zabbal bevetett terület nagysága, ez az említett időszakban 77 köbölről 230 köbölre nőtt. Nagyon csekély a kukoricával bevetett terület, 1754-ben is még csak 17.5 köböl. A földművelési adatok világosan mutatják, hogy a község alapítása utáni első két évtizedben a növénytermesztés elsősorban csak saját szükségletre történt, s nem eladásra. A szántók területének növekedése inkább a lakosság számának növekedésével függ össze, s nem a piac bővülésével, bár az is szerepet játszhatott benne. Más a helyzet az állattartással, hiszen a község fő jövedelemforrását ebben az időszakban az állatok tartása, illetve eladása jelentette. Éppen ezért meglepőek az összeírások adatai, hiszen még 1754-ben is csak 181 jármos és eladható ökröt, 2799 fejőstehenet és tinót, 124 borjút, 532 juhot és kecskét, 234 lovat és csikót, és 127 eladható sertést, tehát összesen 1477 "lábas jószágot" említ az összeírás, holott ekkor már 1200 körül van a község lakóinak száma, s terjedelmes határából már csak Sima és Csejt hiányzik. Az 1754-es, de a többi összeírás állatokra vonatkozó adataiból is véleményem szerint, csak a jármos ökrök száma hihető, a többi állatból tekintélyes hányadot - adókivetésre készültek az összeírások! - egyszerűen letagadtak és elrejtettek elődeink. (A Körös kanyarulatai közötti "zugok" erre remek lehetőséget nyújtottak.) Az alapítást követő első évtizedekben esetleg a jármos ökrök számára építettek kezdetleges istállókat, a többi állatot télen-nyáron a szabadban tartották. Az állatok eledeléül elsősorban a réteken összegyűjtött széna, és a legelők füve szolgált. Ezt bizonyítják a fentebb vázolt növénytermesztési adatok is, hiszen a 200-300 köböl földön termett árpával, zabbal, kukoricával még a "bevallott" állatállományt sem lehetett jóllakatni. Az előző részben említettem, hogy a növénytermesztés, elsősorban a gabonatermesztés fejlődésének kedvezett, hogy a XVIII. század folyamán kiépültek a felvidéki és erdélyi megyékkel a kereskedelmi kapcsolatok. E kapcsolatokban az 1760-as évektől igen komoly fejlődés figyelhető meg. Bár az 1760-as években új betelepülőkkel jelentősen növekszik Endrőd lakossága, s ez által nyilván a község gabonaszükséglete is, mégis meglepően magasak az 1770-es Urbarialis Conscripcio szántóföldekre vonatkozó adatai. Eszerint Endrődön 1771-ben az összes megművelt földterület 4331 pozsonyi mérő volt. (2 pozsonyi mérő gabonával bevetett terület = 1 "magyar" hold) A növénytermesztés gyors fejlődése a XVIII. század végéig folytatódik. Az 1791/92-es összeírás már 6372,5 jugerum szántót említ Endrődön. (1 jugerum = 1 "magyar" hold) A XVIII. század végén és a XIX. század elején nagyjából ez a szántóföld-mennyiség állandósul a község határában. A növénytermesztésben bekövetkezett robbanásszerű változás azonban nemcsak a piacra termelés velejárója, hanem jelzi az istállózó állattartás térhódítását is, s összefügg a község határának jobbágytelkekre történt felosztásával is.
Gazdaság III.
Ebben a fejezetben arra keresek választ, hogy pontosan hol és milyen keretek között zajlott Endrőd határában a termelő munka. Korábban már említettem, - s ez a mellékelt térképen is jól látható - hogy a XVIII. sz.-i Endrőd a középkori falu helyén települt újra. A volt török hódoltsági területen létrejött új falvakhoz hasonlóan osztott település volt. A patics, vályog-, vagy vertfalu lakóházakhoz nem kapcsolódott gazdasági udvar, csak a hízó sertés, a fejőstehén, illetve a baromfiak számára készült "építmény" és a gabonás verem. A ház mellett csak a legszükségesebb konyha-kerti növények, illetve a virágok számára alakítottak ki kis kertet. A mai Öregszőlő helyén épült ki körülárkolt, karámszerű aklok rendszere, amelyekben telente az állatokat tartották. Az aklokhoz később fedett ólakat építettek, illetve tanyaszerű épületeket, "szállásokat" a pásztorok és a kertészek számára, de "tanyázó helye" lett ez általában a munkaképes férfiaknak tavasztól a tél beálltáig. A "szállásföldeken" az állatok teleltetése mellett, amelyekhez megfelelő takarmányról (szénáról) kellett gondoskodni, a földművelésnek (szántóföldek, veteményes kertek) is helyet biztosítottak. Az 1770-es úrbéri kérdőpontokra adott válaszaikban az endrődiek konkrétan közölték, hogy szállásföldjeik az "Endrődi, Tögyi és Kis-Kondorosi határokban vannak", s a "szántóföldekbűl kölletik kaszálót hadni". Az elmondottakból következik, hogy a szállásföldek (ólak, kaszálók, szántók, kertek) kialakítása kizárólag a Köröstől délre eső területeken történt, tehát a XVIII. században a termelőmunka nagyobb részt ezeken a határrészeken zajlott. Semmilyen adat nincs arra vonatkozóan, hogy a Körösön túli területeket - a két szőlőskertet és a hozzájuk csatlakozó veteményeskerteket nem számítva - legeltetésen kívül másra is használták volna. Az akol-, illetve ólaskertek voltak a XVIII. századi termelőmunka "központjai". Tavasszal innen engedték ki az állatokat a legelőre, s innen indították szántani a jármos ökröket. Az üresen maradt aklok, illetve karámok földjének egy részét felásták, és kertként hasznosították. A karámtól nem messze további kertek és szőlőültetvények sorakoztak, amelyek talaját az állatok télen felhalmozott trágyájával rendszeresen javították. A kertekben a káposztán, borsón, dinnyén stb. kívül lent és kendert is termesztettek, s a XVIII. század végéig kerti növény volt a kukorica is. Az újratelepülést követő évtizedekben a nagy földbőség és a csekély népesség tette lehetővé a parlagos, szabadfoglalásos földművelés kialakítását a szántóként használt határrészeken. Mindenki addig művelte az általa kiválasztott és felszántott földdarabot - pihentetés és talajjavítás nélkül - , amíg az viszonylag jó termést adott. A talaj kimerülése után a földet parlagon hagyták, s másik "parcellát" vettek művelés alá. A parlagon hagyott földeket legelőként használták tovább. Mint már szó esett róla, a szállásföldek egy részét kaszálóként (mezei kertek) hasznosították az endrődiek. Különösen fontossá tette a kaszálókat a legelők rossz minősége: "A közönséges legelő mező... mihelest melegebb üdők jártak elszárad, innet történik, hogy a tehéncsordát ideiben el kölletik szaggatnunk, s fejős teheneinket a szállásainkra kivernünk." ( Idézet az 1770-es úrbéri kérdőpontok egyik válaszából.) A szántót és kaszálót egyaránt művelő parlagolós szisztéma az 1770-es évektől, vagyis a szilárd telekhatárok megállapítása után változott csak meg, bár ekkor már a törvényi szankcionáláson kívül a lakosság lélekszámának növekedése is hozzájárult a nyomáskényszeren alapuló gazdálkodás létrejöttéhez. A szállásföldeket ekkor két nyomásra osztották: a nyugati részüket nevezték első nyomásnak (calcatura prima), a korábban parlagon hagyott földeket pedig ugarrá alakították, s ez lett a második nyomás (calcatura secunda). A szántót és az ugart ezután évente váltották, a szántókat szigorúan egy tömbbe tömörítették, s ügyeltek arra, hogy a pihentetett ugar mindig elő legyen készítve a következő évi művelésre. A Kis-Kondoroson lévő szántók hasonló felosztására nincs adat a XVIII. századból. A kétnyomásos gazdálkodás kialakítása után kezdtek fontossá válni a Körösön túli földek, mivel a Köröstől délre eső legelők és kaszálók területe jelentősen csökkent.
Gazdaság IV.
Az újratelepülés után Endrőd jobbágyai néhány évig nem adóztak, de adómentességük - különösen ami az állami adókat illeti - nem tartott sokáig. Jelentős terhet jelentett számukra a hadiadó és a háziadó. A hadiadó volt a tulajdonképpeni állami adó. A háziadóból pedig a vármegyei kiadásokat finanszírozták. Az adófizetés alapját a különböző összeírások rovatai képezték, amelyek feldolgozásával kiszámították, hogy az országgyűlésen megszavazott évi adómennyiség Békés megyére eső részéből Endrődnek mennyit kell vállalnia. Az összeírók elég "alapos" munkát végeztek, hiszen a korábban már említett növénytermesztéssel és állattenyésztéssel kapcsolatos jövedelmek mellett a község lakóinak adózniuk kellett a méhészkedésből, dohánytermesztésből, kertészkedésből, pálinkafőzésből és kereskedelemből származó jövedelmek után is. Békés megye és ezen belül Endrőd népességnövekedésével és gazdasági fejlődésével összhangban nőtt az adó összege. (1725-ben Nemeskereki jobbágyai 97 hrénes (rajnai) forint 10 krajcárt fizettek, míg az Endrődre eső adómennyiség 1742-ben 330 forint, 1748-ban pedig már 365 forint 43 krajcár volt. (Külön gondot jelentett a község lakosságának a katonai beszolgáltatás. Nem lévén elegendő kaszárnya az országban, a katonákat a jobbágyokhoz szállásolták be. Erre a célra az endrődiek külön "katonaszállásoló épületet építettek. Az elszállásolás költségeit ugyan elvben levonták a hadiadóból, a gyakorlatban azonban ez nem mindig történt meg, s a lakosok "katonai" terheit növelte még a forspontozás (hadiszállítás) is. A sorozat egyik korábbi részében már szóltam arról, hogy Harruckern János György, aki Endrőd földesura is volt, jelentős kedvezményekkel könnyített a jobbágyok terhein. A hadiadót nem állt ugyan módjában csökkenteni, de az egyházi tizedet örökre megváltotta. Elismerte a betelepülők szabad költözködési jogát, s a földesúrnak járó adót és különböző szolgáltatásokat időre szóló, s időnként megújított contractusokban (szerződésekben) állapították meg. Az elmondottakkal egybecsengnek az endrődi lakosok válaszai az 1769-es úrbéri kérdőpontokra: "Nálunk miolta ezen helységet megszállottuk, semmi jobbágyi kötelesség nem volt bé hozva, hanem örökké két részrül megegyezett akarat szerént tartattunk." ..."Contractusunk mindenkor három esztendőre szabva lévén, azon idő alatt, a melyre volt szabva, soha meg nem másíttatott."... " Taxások vagyunk és szabad menetelüek." Az 1747-1761 közötti évekből fennmaradtak a "contractusok extractusai" (szerződések kivonatai), 1762-től pedig maguk a hároméves szerződések. Ezek, illetőleg az úrbéri kérdőpontokra adott válaszok segítségével jól pontosíthatók a földesuraknak járó adók és szolgáltatások. A föld használata és a robot megváltása fejében fizették a taxát, 1762-ig együtt a földesúri haszonvételekkel (arenda beneficiorum). A földesúri haszonvétel 3 szárazmalom, 1 mészárszék, s a halászat, a révhalászat, és 2 kocsma bérleti díját jelentette. ("Vagyon helységünknek 3 száraz malma árenda alatt."..."Kiskondorosi és Simai pusztákon az út mellett vagyon 2 csap széke árenda alatt az helységeknek." - Idézetek az 1769-es úrbéri kérdőpontok válaszaiból.) Évente 110 öl tüzifavecturáját (fuvarozását) váltották meg 10 rhémes forintért. A földesúrnak járó szolgáltatás volt még a "contractus szerént való széna kaszálása és annak összve rakása, bé hordása", amelyet szintén pénzben váltottak meg. 1751-ben vették bérbe Kiskondorost 3 évre 100 forint bérleti díjért. 1757-től azonban már évente kellett érte 300 forintot fizetniük. Sima és Csejt pusztákat 1761-től árendálták, évente 600 forintért, amelyből később 275 forintot levontak a szénakazlak fejében ( procumulis foeni). "Kilenceddel mindenkor tartoztunk, amelyet most árendába bírván, ez előtt in natura megadtuk." - vallották az endrődiek 1769-ben. Ez azt jelentette, hogy 1761-ig a kilencedet (nona) természetben szolgáltatták a földesúrnak, 1761-től pedig évi átalányösszegben azt is megváltották. Az 1770-es úrbéri kérdőpontokra adott válaszok között találtunk még egy, a földesúrnak járó "szolgáltatás"-t: "Ezen kívül esztendőnként 20 pár tekenyős békát váltottunk meg, párját 9 krajcárért, és midőn a földes uraság harmadik s negyedik erre a földre le jött, repatitio (felosztás) szerént konyhára valókat, úgymint az idén 300 tojást, 10 tyúkot, 20 csirkét, 6 kappant, 4 pulykát, 6 kátsát, 6 galambfiat, 18 itze olvasztott, 16font írós vajat, 1 borjút és 1 bárányt administráltunk." Az elmondottakból kiderül, hogy a földesúri adót és szolgáltatásokat pénzben fizették, illetve váltották meg. A falu lakosságának kedvező volt ez a "taksás" állapot, bár a pénzjáradékok összegét a földesúr időről-időre növelte. A pénz befizetéséért a bíró és a község elöljárósága volt felelős, s ők az adóterheket (az állami adókat is) a lakosok vagyoni helyzete alapján osztották el.
Gazdaság V.
Kedves olvasó! Mielőtt e fejezet olvasásába kezdene, néhány helyesbítésre kell felhívnom figyelmét. A novemberi számunkban (XI. fejezet) elírás történt, mely félreértésekre adhat okot: A "katonai beszállásolás" helyett "katonai beszolgáltatás", a "révhasználat" helyett "révhalászat" jelent meg az újságban. Továbbá félreértésre adhat okot két szó hiánya:"...és midőn a földes uraság harmadik s negyedik esztendőben erre a földre lejött,..." és a "...a földesúri adót és szolgáltatásokat túlnyomórészt pénzben fizették, illetve váltották meg." (A hibákért szíves elnézésüket kérjük. SZERK.) Endrőd határa - mint már szó esett róla - a Mária Terézia által 1767-ben kiadott Urbáriumig nem volt állandó számú jobbágytelekre osztva. A földből mindenki annyit művelt meg, amennyit igás állatainak száma lehetővé tett, illetve családja igényelt. Ezért az úrbéri szerződések Békés megyében történt kihirdetéséig (1772), ill. ezek 1774-ben történt jóváhagyásáig egésztelkes, féltelkes, negyedtelkes stb. jobbágyokkal Endrődön nem találkozhatunk. A XVIII. századi endrődi lakosság gyakorlatilag (jogilag) jobbágyokból (hospes, colonus) házas zsellérekből (inquilinus domus habens, domiciliatus) és házatlan zsellérekből (inquilinus domum non habens), illetve szolgákból (servus) tevődött össze "igazolt" nemesi család csak egy volt a faluban, de ők is jobbágytelken gazdálkodtak. Több család is számon tartotta ugyan nemesi származását, de sohasem kérték nemességük igazolását. Ez érthető, hiszen a telepítő földesúr nem szívesen fogadott földjére nemeseket, mert azokat különböző kedvezmények illeték volna meg. A kevés számú iparos többségét szőlő- és állatvagyonuk alapján a házas zsellér kategóriába sorolták, a néhány úrbéres földdel rendelkező mesterembert pedig jobbágyként tartották számon. Jobbágyként, zsellérként adózó endrődi lakosok bérelték a malmokat és kocsmákat is. Az elmondottakból látható, hogy a jobbágy és zsellér kategóriák közötti különbség nem feltétlenül jelentett vagyoni különbséget is. A házas zsellérként nyilvántartott iparos vagy kocsmabérlő lehetett módosabb, gazdagabb, mint a legtöbb földet művelő jobbágy. Az Urbárium kiadásáig a csak földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó jobbágyok és zsellérek között nincsenek merev válaszfalak - bizonyos mértékig később sem -, a besorolás rendkívül rugalmas, felemelkedésre, lesüllyedésre egyaránt adva volt a lehetőség. Aki jármos ökreit elveszítette, vagy túladott rajtuk, legközelebb nem fogott szántóföldet (és rétet), s ennek megfelelően az adója is alábbszállt. Ha viszont a zsellér igavonó ökörre tett szert, földjuttatásban részesült, s adója is megemelkedett. Általában a házatlan zsellérek közül kerültek ki a szolgák. Egy részük "kertészként" kaszálta a "mezei kertek" füvét, gyűjtötte a szénát, amely az ólaskertekben telelő állatok eledeléül szolgált. Más részük pásztorként a legelő állatokat őrizte. A módosabb gazdáknál és iparosoknál ugyanez a réteg végezte a szántás, aratás, cséplés stb. munkálatait, de a szőlők és kertek művelésére is vállalkoztak. Az 1769-es és 1771-es Urbarialis Investigatio et Conscriptio (Urbariális vizsgálat és összeírás) közli a jobbágyok (és zsellérek) saját tulajdonban (telki állomány) és bérelt területen művelt szántóinak és kaszálórétjeinek nagyságát. (Szavahihető forrásként csak az 1771-es Conscriptiot fogadhatjuk el, mert 1769-ben a Kiskondoroson lévő szántóföldeket és réteket - árendás jellegük miatt - nem vallották be.) Az 1771-es anyagból kiderül, hogy az 1744 - 1754 közötti összeírások 6-8 ökrös gazdái, immár "önállósodott" fiaikkal együtt 70-100 pozsonyi mérő földön gazdálkodtak. Mint egy korábbi részben már említést tettem róla, hogy közülük kerültek ki a község bírái és az elöljáróság tagjai. A lakosság többsége általában 10-20 p.m. földből és az állattartásból élt, s nagyobb részt a Kiskondoroson lévő árendás földeket művelték. Az úrbérrendezés után alakították ki Endrődön a szilárd telekhatárokat. Igaz, ekkor még csak 49 4/8 telket vettek nyilvántartásba, de az 1790-es évekre már állandósul a 198 7/8-os telekállomány. A 198 7/8-os telekből a jobbágyok kaptak meg 185 5/8-os telket (+ a bíró tehermentesített telke). A fennmaradó 12 2/8-os telket különböző formában hasznosították: a pap, a jegyző, (kántor), tanító "fizetésének" egyik elemeként, községi földekként stb. A jobbágytelek nagysága Endrődön 58 "magyar" holdban lett megállapítva. 33 hold szántóból és 24 hold legelőből állt a külső telek, a belső telek (kert) nagysága pedig 1 hold volt. 1787-ben 246 telkes jobbágy lakott Endrődön. A jobbágyok és jobbágytelkek számának viszonylagos egyezése nem jelentett vagyoni egyenlőséget, pontosabban egyenlő telekelosztást. A korábban már művelés alá fogott földeket a földesúr nem vette el, s nem adta oda másnak, ha az illető továbbra is meg tudta azt művelni, hanem a jobbágyok által bírt földterületet nagyságától függően növelte meg a kilenced és robot megváltásáért fizetendő összeget. Így azután már nem kell csodálkoznunk azon, hogy az 1794-es Urbarialis Conscripticonban szerepelnek 2 telekkel, 1 telekkel, 6/8 telekkel stb. rendelkező jobbágyok. Az Urbarium új adózási "mechanizmusa" nagyobb terhet rótt ugyan az endrődi jobbágyokra, de ragaszkodván taxás községi statusukhoz, vállalták a többletterheket.
Közigazgatás I.
Az újonnan érkezett endrődi telepesek alapvető érdeke volt, hogy békében és nyugalomban éljenek, hivatalos és peres ügyeiket a törvényes keretek között rendezzék. Érdekük volt ez már csak azért is, mert az ország különböző tájairól "verődtek össze", más-más szokásokkal és erkölcsökkel, s a "békés egymás mellett élés" csak egységes szokásjog alapján volt lehetséges. De szükség volt az egységes fellépésre, a jog erejére a beszállásolásolt katonaság, a vármegyei és földesúri adószedők stb. esetleges túlkapásaival szemben is. Az újratelepült Endrőd első évtizedeit bizonyára az új, helyi szokások, a község életét szabályozó falutörvény kiformálása jellemezte. A falutörvény tulajdonképpen nem volt más, mint az ősöktől örökölt hagyomány továbbadása a sokat tapasztalt öregek által. Irányítással, példaadással, és tiltással már a serdületlen gyermeket is ránevelték kötelességeire, s magatartásformáit is megszabták. Mire a gyermek felnőtt, "endrődivé" vált. A falutörvény betartásáról, illetve élő joggyakorlatként történő érvényre juttatásáról elsősorban a községi önkormányzat legfőbb vezető testülete, a falugyűlés gondoskodott. Mivel a falugyűlést általában évente csak egyszer hívták össze, ezért a lakosok ügyeik intézésére, illetve a község irányítására elöljáróságot választottak. Az előjáróság tagjai a bíró és az esküdtek voltak, s megbízásuk egy évre szólt. Az Urbárium kiadásáig valószínűleg teljesen szabadon választhattak bírót a község lakosai, az Urbárium azonban úgy intézkedett, hogy a "bírói hivatalra az uraság hármat nevezzen, akik közül a község egyet az uraság tisztjének jelenlétében szabadon válasszon". Úgy gondolom, nem véletlen, hogy 1731-ben és 1732-ben Molnár György és Hornok András személyében a Nemeskerekiből átköltözöttek közül választottak bírót az endrődiek. Bár egyenlőre nem ismerem az 1733 és 1743 között a falu élén álló bírák neveit, valószínűnek tartom, hogy közülük is a többség eredetileg nemeskereki lakos volt. Az újratelepülést követő első években az akkor már kb. 10 éve állandónak mondható faluközösségben élő, és lassan törzsökös Békés megyeinek mondható nemeskerekiek szokásrendszere jelenthette az új lakosok számára a "mércét", a könnyebb eligazodást a számukra ismeretlen körülmények között, de maguk a nemeskerekiek is igényt tarthattak - éppen "törzsökösségük" révén - a település vezetésére. (Talán ez felelt meg az uraság igényeinek is.) Az elmondottakból következik, hogy a kialakuló falutörvény alapját a "kerekiek" adták, s a többiek pedig kiegészítették azt, attól függően, hogy mekkora lélekszámú telepesrajjal, és mikor érkeztek. Eddigi kutatásaim alapján jelenleg úgy látom, hogy Endrőd szokás- és erkölcsrendszere jelentős átalakuláson ment keresztül az újratelepülés utáni évtizedekben. A bíró munkáját segítette a törvénybíró (albíró) és az esküdtek. A "főbíró" titulussal egy 1765-ös bejegyzésnél találkoztam először, de jóval korábban megtörténhetett a főbírói és törvénybírói feladatkör kettéválasztása. Az esküdtek száma 1732-ben 6, 1744-ben 11, 1746-ban 10, 1754-ben pedig 13 a törvénybíróval együtt. A későbbi évtizedekben a legutolsó, 1754-es létszám (bíró+13 esküdt) állandósul a községben. Az elöljáróság feladatköre rendkívül szerteágazó volt. A falutörvény előírásaiból kiindulva a bírónak az esküdtek közreműködésével legfőbb kötelességei közé tartozott óvni, és lehetőleg gyarapítani a község vagyonát, s ügyelniük kellett, hogy a falu területe épségben maradjon. Egy 1759-es feljegyzés szerint a "községen túli részekre erdélyi románok hajtottak birkát teleltetésre... Ez évben 2260 darabért fizettek 113 rhénes forintot". 1762-ben Csejtet "kisújszállási uraimék árendálták márciustól mindszentig 300 forintért". Ilyen és ehhez hasonló jövedelmek mind a község pénztárába kerültek. Az elöljáróság a bíró vezetésével minden év Szent György napján (ápr.24) körüljárta a szomszéd falvaktól elválasztó határvonalat, s megújították a határjeleket. A bíró szervezte meg a termelő munkát, "kifelé" képviselte a községet, s birtokában volt a falu pecsétjének. Külön esküdtek ügyeltek a határbéli utak, gátak, árkok karbantartására, a tűzvédelmi előírások betartására, fuvarok és forspontok kiállítására, a mészárszékre, a kocsmára stb. A belső rendre ügyelő "hadnagyoknak" az esti harangszó után mindenkit haza kellett küldeniük. Az elöljáróság az adókivetéssel, és annak behajtásával kapcsolatos feladatait az előző fejezetek egyikében már említettem, itt csak annyit jegyeznék meg, hogy ugyancsak nekik kellett törődniük az árvákkal, özvegyekkel, koldusszegényekkel, vagy elemi csapást szenvedettekkel is. A bíró az esküdttársaival együtt - szükség esetén a falu színe előtt - autonóm bíráskodási jogkörrel rendelkezett. Szigorúan büntették a termelőmunkát hanyagul végzőket, a tilalomszegőket, a közerkölcs és a vallási előírások ellen vétőket, de azt is, aki "elbarázdált" szomszédja földjéből, illetve intézkedett hagyatéki, osztozkodási stb. ügyekben is. A leggyakoribb büntetés a pénzbírság és a testi fenyítés volt. A vármegye csak 1842-ben szüntette meg a községi elöljáróságok botozási jogát. A XVIII. században azonban különböző vétségekért a férfiak általában 9 - 12 pálcaütést (botütést), a nők és gyermekek ugyannyi korbácsot, illetve vesszőt kaptak. Néhány példa az ítéletekre: "Minthogy H. Gy.-né..újra kender tékozlásába avatta magát, ennek tékozló társa pedig K.-né... rossz cselekedeteikért egyenkint 10 korbácsok lészen." (1781) "Ny. Gy. Kolibán görögöt pogánynak és tatárnak compellálta. 12 pálcája lészen." 1783) "S. M. vasárnapi dolgozásért 12 pálcával büntetve". (1795) Az elöljáróság illetékessége kiterjedt a falu minden lakosára, tagjai esküjük szerint, bárkire való tekintet nélkül, szegénynek és gazdagnak egyaránt kötelesek voltak igazságot szolgáltatni.
Közigazgatás II.
A jegyzői hivatal Endrődön már az újratelepülés évében, illetve még korábban, Nemeskerekiben is létezett. Az első jegyző (és tanító) Zsámbok István halála után a jegyzői és tanítói hivatalt kettéválasztották. Zsámbok utóda Nidda János már "csak" jegyző volt. Jegyzőt a község mindig maga választott - földesúri bejegyzés ehhez nem volt szükséges, - s alkalmatlanság esetén el is bocsáthatta. A nótárius kötelességei közé tartozott a község számadásainak, jegyzőkönyveinek elkészítése, a vármegyéhez és a földesúrhoz címzett kérvények "esedező levelek" megírása, a szolgabíráknak küldött jelentések megfogalmazása, s az "adófizető lakosok" ügyeinek felvétele. A jegyző számára a falu 1758-ban építette fel az un. nótárius-házat, a "nemes vármegye fiscalis kvártélyát", teljes fizetésére vonatkozóan azonban, sajnos, csak a XVIII. század végi adat áll rendelkezésünkre. 1794-ben Nagy Istvánt választották meg jegyzőnek, s éves járandóságát a következőképen állapították meg: 100 forintkészpénz, 12 köböl búza, (egy köböl = kb.125 liter) 1 hízott sertés, 100 font tehénhús ( 1 font = O.56 kg) 100 font só, 30 font faggyú, 12 icce vaj, 100 font borsó, 4 öl fa ( 1 öl = 6,5 m3) télen fűtésbeli provisio (juttatás), az uraságtól 1 sessio (telek) föld. Az előzőekben említett Zsámbok Istvánt tanítóként 1733-tól Kovács András követte. ő és utódai 1759-ig a tanítás mellett kántorként is tevékenykedtek. Az első iskolaépületet a régi templom melletti "faluközpontban" már az újratelepülés utáni években felépítették a lakosok. Igaz ez csak paticsból késszült, ezért helyette 1755-ben vályogból újat építettek. 1787-ben amikor a kántori és tanítói hivatalt véglegesen ketté választották, a község megszerezte a régi katonaszállásoló épületet, s az iskolát is ide költöztették. Mindhárom épületben egy tanteremben folyt a tanítás, és egyetlen tanító irányításával tanultak a gyerekek. A helytartótanács 1770-ben elrendelte, hogy a megyei iskolákról a vármegyék szolgabíráik révén tegyenek jelentést. Az 1771-es Békés megyei jelentés Endrődre vonatkozó része ezeket az adatokat tartalmazta: "Ignatius Koncz... Discipulos et Discipules informat no.70 in litteris cognoscendis Lectura Doctrina fidei Christiana ac Arithmetica" (Konc Ignác 70 fiút és lányt tanít a betűk ismeretére, a keresztény hit(tételek) olvasására és tanulmányozására, s számtanra.) Mivel 1771-ben Endrőd lakossága már 2000 körül lehetett, azoknak a gyerekeknek a száma, akiknek iskolába kellett volna járniok, minden bizonnyal sokkal több volt, mint 70 fő, tehát a szülők nem járatták gyermekeiket rendszeresen iskolába. Tessedik Sámuel által írt sorokat, amelyben a XVIII. század végi szarvasi népoktatás problémáit vázolja, akár Endrődre is érthetjük: "Télen az oskola tele vagyon, nyáron és tavasszal üres... A parasztnak szüksége van a gyermekre odahaza, a kertekben, a kenderföldön, a mezőn a marha mellett, és... a rendelt oskolai órák idejében sokszor nála nélkül nem lehet." A gyermekek rendszeres iskolába járása ügyében csak az hozott némi javulást, amikor 1786-ban az iskolák nagyszünetét szeptember-október hónapról július-augusztusra helyezték át. továbbá problémát jelentett, hogy a XVIII. században még az alsó fokú iskolákban tantárgyak és tankönyvek tulajdonképpen nem voltak. Mint a szolgabírói jelentés mutatja, a katekizmus, illetve a biblia segítségével tanultak meg a gyerekek írni-olvasni. Megtanították velük a matematika (arithmetica) alapjait, s természetesen a "tanterv" fontos eleme volt a hittan. Az iskolák az egyházak irányítása alatt álltak, így az endrődi ludigmagisternek a mindenkori plébános volt a felettese. Az oktatás 1787-ig valószínűleg nemcsak magyarul, hanem szlovákul is folyt. 1787-ben Hvál Tamást Bikály Péter plébános felmentette a tanítás alól, s ugyanakkor Verner Jakab nagyváradi tankerületi főigazgató Kovács Pált küldte Endrődre tanítónak. Kovács nem beszélt szlovákul, ezért azok a lakosok, akik még ekkor is ragaszkodtak a szlovák nyelvhez, panaszt tettek az új tanító kinevezése ellen a helytartótanácsnál. Olyan tanítót kértek, aki szlovákul is tud. A helytartótanács Verner Jakabot (!) küldte ki az eset kivizsgálásra. Miután megállapították, hogy az endrődiek között csak 15 van olyan, aki nem ért magyarul, a kérelmet elutasították. Végezetül néhány példa a tanítói jövedelmekre: "18 forint készpénz, ezenkívül 23 forint értékben természetbeni járandóság (hús, só stb.), 80 köböl gabona, 3 köblös búza, 3 köblös árpaföld, összesen 116 rhénes forint." (Kovalcsik György éves járandósága, 1766) " 217 1/2 pozsonyi mérő búza (1 p.m. = 62,53 liter), 12 mérő gabonával bevetett föld, 5 szekér széna, 50 font só, 50 font hús és 6 rhénes forint készpénz" (Koncz Ignác járandósága, 1771) " A gyermekek tanításáért készpénz 20 forint, 5 itce vaj, 3 öl fa, 50 font só, 50 font hús, 13 font faggyú, azonkívül fűtőből szükséges provisio." (Hvál Tamás éves járandósága, 1785) Az 1785-ös járandóságánál már nem szerepel a földjuttatás, nyilván azért, mert ekkorra állandósult a tanítói fizetés egyik elemeként az 5/8 sessió föld. (A jegyzői és tanítói fizetések reálértékének meghatározásához segítséget nyújthatnak a XVIII.század végi árviszonyok: 1 pozsonyi mérő búza 2-3 Ft, 1 hízott liba l Ft, l ló 80-100 Ft, 1 pár csizma 8 Ft, 1 utibunda 80 Ft, l rizsma (1000 ív) papiros 4-7 Ft, 1 tutaj fa 6-10 Ft, 1 lovas kocsi 30-40 Ft, egy jobb fajta parasztház kb.1000 Ft.)
Közigazgatás III.
Harruckern János György tudatosan igyekezett egy-egy újonnan települt helységbe lehetőleg azonos vallású embereket költöztetni, hogy a vallási különbségekből adódó esetleges torzsalkodásokat elkerülje. Nemeskerekiben katolikus magyarok és szlovákok telepedtek le. A középkori templomot romos, szinte használhatatlan állapotban találták. Papjuk Ravusz (Ravasz?) István vezetésével, s a vármegye anyagi segítségével rendbe hozták, zsindellyel befedték, és Szent Mihály tiszteletére avatták fel. 1728-ban Ravusz Istvánt Gyulára helyezték át, így 1731-ben az új plébános, Pochush (Pocsuk) Imre irányításával települtek át Nemeskereki lakosai Endrődre. Az átköltözés miatt "ecclesia manet desolata" (az egyházközség elhagyatottá vált). A magára maradt templom viszonylagos épségben vészelhette át a XVIII. századot, mert még Korabinszky János 1804-ben megjelent atlaszában is szükségesnek tartotta, mint jelentékeny romot "Ruinen einer Kirche" (egy templom romjai) felirattal feltüntetni. A későbbi évtizedekben azonban a templom, és a tőle nem messze épült kápolna használható köveit a környékbeli lakosok széthordták, s mára nyomuk sem maradt, csak Mezőberény határában két helynév - Templomzug és Kápolna - őrzi emléküket. 1733-ban a vármegye összeíratta a területén található elpusztult templomokat. Az endrődi templomról ezt olvashatjuk a jegyzékben: "Itt a Nemeskerekiből néhány éve átköltözött katolikusok birtokolják a templom hajóját. Szentélyét a mellette folyó Körös áradása rombolta le. Régen is a katolikusoké volt." A romos épületben ráadásul az endrődi pusztát 1731 előtt bérlő örmény Miklós deák "ketskéket tartott", tehát az új lakosok istállónak használt kőhalmazt vettek birtokukba. Papjuk, Pocsuk Imre számára paticsból paplakot építettek, de a templom újjáépítését nem kezdték meg mindjárt. Szegénységük miatt először csak szalmával fedték be, s csak az egyik ablakra tettek üveget, harangot pedig a gyulai uradalomtól kértek kölcsön. Szent Imre tiszteletére avatták fel. Ez a templom a mai Templom-zug mellett, a Körös-híd déli sarkában állott, s egy kb. 20 m. hosszú és kb. 16-18 m. széles épület volt. 1731 novemberében panaszt nyújtottak be a szentszékhez Pocsuk Imre plébános ellen. Másik papot kértek, olyat, amilyen Ravusz István volt Kerekiben, "kivel megnyugodtunk volt." Az ügyet kivizsgálták, Pocsuk Imrét áthelyezték egy másik plébániára, s Sztankovics Jánost nevezték ki Endrődre plébánosnak, aki 1753-ban bekövetkezett haláláig volt a község papja. ő kezdte el vezetni az anyakönyvet 1733-ban, s irányításával helyrehozták a templomot is. Magyarul és szlovákul egyaránt beszélt, miként azt a Historia Domus egyikbejegyzése tanúsítja.: "Búza Andrásné Bíró Anna temetésénél magyar, Wranáné Valovecz Mária temetésnél tót szentbeszéd." Ugyancsak ő volt az, aki a szűknek bizonyult régi templom helyett 1751-ben újat kezdett építeni. Harruckern Ferenc, az akkori földesúr a Köröstől távolabbra akarta áthelyezni a templomot, de a lakosság ragaszkodott hozzá, hogy az új a régi helyén épüljön fel. A munkálatok 1753-ban befejeződtek, majd 1767-ben a templomhoz új épületrészt, s 1769-ben új téglatornyot is építettek. 1755-ben a régi, rozzant, paticsból készült paplak helyett is új épült. A plébánosok jövedelme (fizetése) a XVIII. század folyamán többször is változott. Fizetésük bemutatásához Pálffy Sámuel plébános 1776-ban megállapított éves jövedelmét választottam ki, amely "középértéknek" tekinthető: 24 köböl tiszta búza, 12 köböl árpa, 24 köblös föld munkálatai és termése, 24 icce vaj, 20 szekér széna, 12 öl fa, 2 hízott sertés, 200 font tehénhús, 100 font só, 100 font faggyú, 1 font bors, borszállítás és 400 rhénes forint készpénz. (Itt jegyezném meg, hogy a plébános, a jegyző, és a tanító fizetése összefüggött a lakosság lélekszámának növekedésével, és a község gazdasági fejlődésével.) A "nagy restaurátor", Sztankovics János halála után 1753-ban ismét szlovák anyanyelvű papot kapott a falu, Labcsánszki György személyében. A szlovák nyelvű istentisztelet megtartása utódai alatt sem okozott gondot a községben egészen 1778-ig. Ekkor azonban az említett Pálffy Sámuel megpálcáztatott egy embert, mert egy összeíráskor nem akart magyarul beszélni. Emiatt a szlovák anyanyelvűek bepanaszolták a püspöknél, aki vizsgálatot indított az ügyben. A kihallgatott tanuk azt vallották, hogy 30-60 ember van a községben, akik nem tudnak magyarul gyónni. Hosszas huzavona után a püspök elrendelte, hogy minden második vasárnap kathekézist (hitelemzés), s minden harmadik vasárnap pedig prédikációt tartsanak szlovák nyelven is. Ezzel azonban a probléma nem oldódott meg, néhány év múlva 1782-ben megismételték kérésüket a szlovákok, mert a hitelemzés továbbra is csak magyarul folyt. A plébános és a káplán hallani sem akart a szlovák nyelvű kathekézisről, ugyanis a káplán még a prédikációt is az egyházfivel fordíttatta szlovákra. Ezzel az ügy le is zárult, eredmény nélkül, ugyanúgy, mint 1787-ben a szlovák nyelvű oktatás kérdése. A XIX. század elejére a prédikáció nyelve is kizárólagosan a magyar lett, s ekkorra a még szlovákul beszélő lakosok is magyarrá váltak. A XVIII. század végére az újjá épített, majd átépített templom is szűknek bizonyult. Harruckern Ferenc halála után a hatalmas uradalom feloszlott, s Endrődöt beházasodás révén a Stockhammer-család kapta meg 1798-ban. Ekkor határozta el az új földesúr, hogy segít az endrődieknek felépíteni új templomukat. Az alapkőletétel 1798.november 6-án történt, s az építést 1804-re be is fejezték. Ugyanakkor építették az új plébániát és kántorházat, amelynek egyik szobáját leányiskolának rendezték be. Ezek az építkezések azonban már nem a Templom-zugban zajlottak, hanem Endrőd mai központjának területén. A küzdelmes XVIII. század véget ért, 70 év elteltével Endrőd, mint szépen fejlődő, virágzó nagyközség léphetett át a XIX. századba.
Báró Harruckern János György élete és munkássága
A XVIII. században újratelepült Endrőd a gyulai uradalomhoz tartozott. Mivel benépesülésében, fejlődésében a telepítő földesúr nagy szerepet játszott, érdemes néhány sorban külön is megemlékeznünk a gyulai uradalom birtokosáról, Harruckern János Györgyről. Harruckern báró nem volt született arisztokrata, tehetsége emelte sikeres hivatali pálya eredményeként a birodalmi, illetve a magyarországi arisztokrácia soraiba. 1664-ben született Schenkenfelden mezővárosban (Felső-Ausztria). Apja Harruckern György takácsmester volt, aki fiát taníttatta, majd rokoni kapcsolatai révén sikerült hivatalhoz is juttatnia. Harruckern János György, mint "pénzügyi-gazdasági szakember", gyorsan emelkedett a ranglétrán, munkája eredményességét elismerték, becsületét fedhetetlennek találták. 1689-ben még számtiszt az alsó-ausztriai udvari kamarai számvevőségnél, de néhány év múlva már a főhadbiztossághoz kerül, ahol hadi élelmezésügyi biztosként dolgozott. 1697-ben az aradi vár építéséhez rendelték, mint kamarai biztost. Ekkor utazott keresztül először Békés megyén, és láthatta későbbi birtokait, amelyek akkor még kamarai kezelésben voltak. 1701-től alezredesi rangban Itáliában, majd 1708-tól Németalföldön vezette a hadsereg élelmezését. 1710-ben udvari kamarai tanácsosnak nevezték ki. Hadsereg-élelmezési reformja a Temesközért vívott "török" háború idején (1716-1718) jelentős megtakarításokat eredményezett az udvarnak. III. Károly császár Harruckern érdemeit 1718-ban birodalmi lovagi diplomával jutalmazta, majd 1719-ben 30 éves szolgálata jutalmául az udvari kamara 24.000 forintot utalt ki számára. ő az összeg fejében a kincstár budai vízimalmát, vagy a gyulai uradalmat kérte a királytól (császártól). Az udvari kamara a gyulai uradalom átadását javasolta, s a vizsgálóbiztosok annak értékét 37.000 forintra becsülték. A különbözetet Harruckern 1722-ben megtérítette a kincstárnak, s még ugyanebben az évben elnyerte az indigenátust (honosítást) is. 1723-ban ünnepélyesen birtokba iktatták, s 1729-ben megkapta a magyar bárói címet is. Békés megyében teljessé tette hatalmát 1732-es főispáni kinevezése. Harruckern János György elsősorban a Békés vármegye lakatlan területeinek benépesítésében, a gazdasági élet beindításában, fejlesztésében kifejtett munkásságáért tarthat számot az utókor emlékezetére. Tessedik Sámuel az 1780-as években ezekkel a szavakkal méltatta Harruckern mukásságát: "Ez a békességet tűrő úr tudott utat s módot találni, hogy Magyarországnak minden tartományibúl, sőt még némely idegen országokbul is, úgymint Németország Sváb, Frank, és Rajna kerületeibűl is ide embereket hívott. A vallásnak szabad gyakorlása megengedtetvén az új lakóknak, mindenféle nemzet, magyar, német, tót, rác és oláh barátságosan fel s bevétetett...Úgy az uraság tisztjei között, valamint is az ő jobbágyai között, leghasznosabb rendeléseket szerzett...Ott, hol azelőtt 50-60 esztendőkkel egy füstös gulyásgunyhó, valamint törökferdő, örmények szállása s majorja állott, ott mostanság 500,600,800 és 1.000 házakbúl álló helységek vannak... Báró Harruckern jobbágyainak jó állapotjok annyira felszállott, hogy azt mind az idegen, mind a hazabéli irigyek megorrolták, és az ember ezt a tartományt majd leginkább "magyar Kánaánnak" szokta nevezni..." A jobbágyok előnyére tett "leghasznosabb rendeléseket" Városunk 1996. márciusi számában már részletesen leírtam. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy ezek az intézkedések természetesen csak részben eredtek a földesúr jóvoltából, nagylelkűségéből. Saját jól felfogott "gazdasági" érdeke is arra késztette, hogy a lakatlan területeket benépesítse, s a jobbágyoknak kedvezményeket adjon. Amilyen mértékben növekedett a telepesek száma, és erősödtek gazdaságilag a letelepedett jobbágyok, ugyanolyan, illetve annál nagyobb mértékben gazdagodott - a megnövekedett adók és járadékok révén - a földesúr is. Harruckern János György az újrakezdés időszakában kapta meg a Békés vármegye 4/5-öd részét kitevő gyulai uradalmat. Munkásságát összegezve elmondhatjuk, hogy személyében olyan földesurat és főispánt kapott a megye, aki megértette és kezelni is tudta az ebben a kritikus időszakban felmerülő problémákat, sőt a fejlődést is képes volt előmozdítani. Élete utolsó éveiben a gyulai uradalom ellenőrzésének feladatát fiára Harruckern Ferencre bízta, aki apja halála után a főispáni címet is örökölte. Harruckern János György 1742-ben hunyt el, testét Bécsben a Stephansdom kriptájában helyezték örök nyugalomra.
Letelepült lakosság
· A lakosság műveltsége és szaporodása
· A lakosság foglalkozása
· A lakosság életmódja
A LAKOSSÁG MűVELTSÉGE ÉS SZAPORODÁSA
Endrőd lakosságának az általános műveltsége úgy a XVIII, mint a XIX. század első felében igen alacsony fokon állott. Ha a község történetét figyelemmel olvasgatjuk, észrevehetjük, hogy jó ideig csupán pap és tanító volt itt tanult ember. Annyit azonban mondhatunk, hogy bármilyen elzárt helyen is volt Endrőd, kulturális téren nem történt nagyobb mulasztás, mint a megye más községeiben, sőt nem egy-két mezővárosban. A műveltség lassú, de fokozatos emelkedése azonban ezek szorgalmas és kitartó munkálkodása következtében, továbbá az iskolák szaporításával mégis megtörtént. Hatalmas fejlődést mutat úgy közgazdasági, mint kulturális téren, különösen az utolsó évtized, mióta a zseniális tehetségű szervező és folyton a község javán dolgozó Csernus Mihály apátplébános vezeti a hitközséget. Tizenkét új tanerő beállítása, tizenöt új tanterem, s egész csomó tanítói lakás építése, polgári iskola létesítése, mind kizárólag az ő érdeme, mik igen magas színvonalra emelték az endrődi tanügyi viszonyokat. Az ő fáradozásának köszönhető továbbá, hogy 1930-ban felépült községünk első emeletes palotája a "Katolikus Népház", mely kulturális téren Endrőd lakosságának nagy előnyére szolgál. Az általános műveltség legáltalánosabb fokmérője, az írni olvasni tudás tekintetében ma már igen nagy javulás mutatkozik. Az analfabéták száma azonban a többi szomszédos községekhez viszonyítva még mindig nagy, 1386, ami nem is csoda, hiszen Endrőd lakosságának 2/3-a (1840) tanyán lakik, ahol az oktatás a legújabb időkig el volt hanyagolva. A tankötelesek nemigen látogatták az iskolát, ha volt is tanítás, az sem folyt rendesen. Mikor a tanyai iskola növendéke kikerült az iskolából, /illetve nagy része nem is járt / örökre búcsút mondott a kultúrának, hacsak még a katonaságnál nem ragadt rá valami. Kikerült a társadalmi egyetértésből, jobbanmondva bele sem került. Hiányzott belőle az a tudat, hogy nemcsak őérte van az emberi közösség, hanem ő is a közösségért van. Tanyája szűk látókörén túl nem látott, csak a maga kicsinyes dolgaival törődött. Nem úgy van azonban már manapság, mióta felépültek az új iskolák, ma a tanyai iskolában is rendes tanítás folyik, a tanulók rendesen látogatják az iskola padjait, és örvendetes tényként állapíthatjuk meg, hogy a tankötelesek közül nem igen kerül ki analfabéta. Napjainkban 30 tanerő oktatja és neveli az endrődi iskolaköteleseket. Községünk képe a régihez képest teljesen megváltozott. A múlt század elején divatozó földházak eltűntek, helyüket erősebb vályog, gyakran kőből és fából épített házak foglalják el, melyek belül is teljesen az újabb szokások szerint vannak bebútorozva. A múlt esztendőben történt, Daimel Sándor, Békés vármegye nagyhírű alispánjának jóindulatából a közutak kiépítése, továbbá a villanyvilágítás, betonutak építése, vásártartás megszervezése, mik a község gazdasági életének rohamos haladását jelentik. Legújabban új telepek vannak alakulásban, ezek közül különösen említésre méltó, mely a község közvetlen közelében a tanító földön létesült, továbbá a községtől mintegy 15-20 km-re lévő "Hunya-telep" A község lakosai a XVII és XVIII. Század folyamán, részint természetes szaporodás folytán igen szép fejlődést mutatott. Érthető is, hiszen a nagy földterületen lehetséges volt a vagyoni megizmosodás, mi aztán a lélekszám szaporulatát hozza magával. Mióta azonban a használható földkiterjedésének és megszerzésének lehetősége csökkent, a tényleges szaporodás is kisebb százalékot mutat. A csökkenéshez azonban még más okok is közrejátszottak, így nevezetesen az elszegényedett nép vagy külföldre vándorolt /Amerika/, vagy a városcentrumba költözött, azután a világháború, mely tőlünk is számos áldozatot követelt, továbbá a múlt évtizedekhez viszonyítva a kevés gyermekszaporulat, csaknem az egyke rendszer. Egyébként a lakosság szaporodásáról világos képet nyújtanak a következő összegyűjtött adatok:
| Év | Lélekszám |
| 1732 | 244 |
| 1764 | 1222 |
| 1773 | 1655 |
| 1827 | 6510 |
| 1850 | 6874 |
| 1860 | 7519 |
| 1869 | 8714 |
| 1880 | 9372 |
| 1890 | 10898 |
| 1900 | 11850 |
| 1910 | 13505 |
| 1920 | 13850 |
| 1930 | 13928 |
Ha tekintetbe vesszük, a táblázatot, mindjárt a szemünkbe tűnik, hogy az utolsó évtizedben alig szaporodott a község lakossága. A természetes szaporodás még a többi községhez viszonyítva is elég nagy, mert a lakosság 174,2%-t tesz ki. Vallás tekintetében a község meglehetősen egyöntetű, mert a lakosságnak 95%-a a katolikus és csak 5 %-a másvallású. Nemzetiségét véve alapul még kedvezőbb számot kapunk, mert a lakosságnak csak 0,4%-a más nemzetiségű. A lakosság megoszlása Endrőd területén nemzetiség és vallás szerint 1930-ban: magyar: 13 876 fő, német: 8 fő, tót: 38 fő, egyéb: 6 fő. Összesen: 13 928 fő. Vallásuk: katolikus: 13 268 fő, református: 500 fő, ág.h.sz: 71 fő, izr: 80 fő, egyéb: 3 fő. Az endrődi nemzet és Országgyűlési képviselők 1848-tól:
1848-49 Omaszta Zsigmond
1861-69 Trefort Ágost
1869-75 Endrődi Frigyes
1879-81 Zsilinszki Mihály
1881-92 Hojtsi Pál
1892-1901 Barabás Béla
1901-04 Fábri Károly
1904-10 Zsilinszky Endre
1910-12 Kovács Gyula
1912-18 Dr. Perényi Zsigmond
1922- Dr. Zsőke Antal
A LAKOSSÁG FOGLALKOZÁSA
Mikor a község 1730-ban újra népesedni kezdett, az évtizedek óta parlagon hagyott, elvadult földeket egészen újra kellett visszahódítani a földművelés számára. Az első évtizedben a táj nem sokban különbözött a középkoritól, eltekintve az erdőség csökkenésétől. Nád és káka még mindig nagy kiterjedésben borította a sekélyebb helyeket, csak itt-ott bukkantak ki az emelkedettebb részeken szántóföldek és kaszálónak használt földhátak. Így a lakosság a régi foglalkozás folytatására volt utalva és a földművelés még mindig csak másodrangú tényező maradt. Érthető is, hiszen ekkor a népesség még csekély volt, s az utak járhatatlansága miatt a föld termését értékesíteni nem lehetett. Ugyanis a száz év előtti közlekedésünk nem sokkal volt jobb az ezer év előttinél. Az utak rendkívül rosszak, teherrel jóformán csak havas télen, vagy száraz nyáron lehetet járni, még így is nagy kerülőt kellett tenni az útba eső rétségek, vizek miatt. Hiába termesztettek volna gabonát, nem volt értéke, nem tudták eladni, mert nem jött érte senki és így annyira elhanyagolták, hogy eleinte jóformán még saját szükségletükre sem termeltek. Még ekkor is, mint régebben az állattartás volt a lakosság legfőbb megélhetési forrása. A határ tekintélyes része árvízjárta nedves terület, hol kitűnő legelő volt. Így aztán a pusztákon gulyák, ménesek, juhnyájak és kondák megszámlálhatatlan sokasága legelhetett. Ezeket bármily rosszak voltak is az utak, könnyen lehetett terelni akár merre. A legelőn jól meghízott marhákat a marhakereskedők vagy tőzsérek elhajtották egészen Nürnbergig is: tehát ekkoriban a lakosság ingó vagyona csupán a jószág volt. Azonban nem sokáig maradt így, mert a hirtelen növekedő község lakossága csakhamar belátja, hogy termesztenie kell, ha többet nem is, de annyit, hogy a saját szükségletét kielégítse. A jövedelmező állattenyésztést azonban nem akarták abbahagyni, már pedig mindkettő folytatására a lakosságban amúgy is rohamosan emelkedő községnek határai szűknek bizonyultak. Ezért folyamodnak az endrődiek báró HARRUCKERN JÁNOS GYÖRGYhöz, a község akkori földesurához, hogy a körülötte lévő elpusztult falvak egy részét engedje át nekik használat végett. Kérésüknek a földesúr eleget is tesz s így kapja meg Endrőd a község megalakulása után mindjárt Tölgy-pusztát és Nyárszeg nagyobb részét, továbbá 1751-ben Kis-Kondorost és Décs egy részét. Csejtnek Endrődhöz való csatolása csak jóval később, 1854-ben történik meg. A pusztákat eleinte görög, bolgár és örmény kereskedők használták, kiket lassan-lasssan, a dolgozni meg nem szűnő endrődiek szorítottak ki. Az első helyen említett puszták után a lakosság foglalkozása némileg a földművelésre terelődik, legalább annyit termesztenek, amivel a szükségleteiket kielégítik. Még a község megalakulásakor és az utána következő néhány évtizedben alig műveltek néhány holdat, addig már 1773-ban 26.093 kat. hold földből 2.963-at használtak szántás alá. Ekkoriban azonban még csak a község körüli magasabb részt veszik művelés alá, s a távoli nagyobb részt legelőnek hagyják. Ettől kezdve azonban azt tapasztaljuk, hogy a művelés alá vett területek száma mindinkább szaporodik. A XIX. Század elején a községtől 10-12 km-re, sőt az ennél távolabb eső részt is kezdik szántás alá fogni, mivel kezdetét veszi a tanyai település is, amely azonban teljes kifejődésében csak a múlt század közepén mutatkozik. A gabonatermelés nagyobb mérvű lesz a XIX. század második felében, mikor kialakulnak az első vasutak, majd a hajózhatóvá tett Kőrösön a gabonaszállításnak utat nyitott. Így egyszerre ki volt küszöbölve a legnagyobb nehézség, a termésszállítás. Most a gabona is megtette azt az utat a külföldi fogyasztáshoz, mit eddig a marha megtett, s így mindenki lázas tevékenységgel vetette magát a földművelésre és az intenzívebb módon való gabonatermesztésre. A múlt század derekán megindult, s úgy látszik szokatlan nagy haszonnal járó gabonatermelés arra ösztökélte az endrődi gazdákat, hogy minél többet termeljenek. Mivel a trágyázás ismeretlen dolog volt, hiszen a trágyát feltüzelték, sőt tüzelik még ma is, a többtermelésnek csak az az egyszerű módja maradt hátra, hogy minél több területet fogjanak eke alá. Az alacsonyabb, bővebb esőzések idején víz alá került területek megmentését az árvízmentesítő társulatok vették kezükbe, kiknek sikerült is ezen vidéket a víztől megszabadítani. Így aztán megtörtént az a csoda, mire azelőtt nem igen mertek gondolni, hogy a legelők, valamint a századok, sőt ezredek óta víz alatt álló területek is eke alá kerülhettek. Eképpen szabadult meg a víztől és lett művelhetővé községünkben Nagylapos, Csejt és a décsi földek egy része. Mivel pedig ezen területek a községtől távolabb estek, s így a műveléssel való járás-kelés sok időt elvett, a gazda úgy segített az állapoton, hogy a gazdasági munkák évadára kiköltözött földjére és ott valami kisebbszerű hajlékot emelt a maga és jószágok számára, ami a tanyarendszer kialakulását vonta maga után. Ettől kezdve szántóföldekké alakultak a régi legelők, miket a gazda, valamint tanyáját, karcsú akácfákkal ültette körül úgy, hogy az egykor unalmas, fátlan síkság ma már inkább szép kerthez hasonlít. A délibáb a csikósokkal, gulyásokkal együtt eltűnt, aranykalászokat és öles tengeri szálakat ringat ott az esti szél. 1852-ben már 8.570 holdat szántanak a 26.245 kat. holdból. (L. a művelés alá vett területeket.) Amint látjuk, a táj arculatában lényeges változás jött létre, nagyobb különbség abban van, hogy a szántóföld területe különösen 1852-től a legelő rovására hatalmasan kiterjedt, míg az állat kiváltképpen pedig a juhállomány lényegesen csökkent, ami kizárólag búzát, árpát és jelentékeny kevés takarmánynövényt (lucerna, lóhere) termelnek. A kukorica intenzívebben való termesztése csak később (1890 körül) kezdődik, mikor is a rendkívül jól jövedelmező sertéshízlalás általánossá vált. A termesztett növények száma és mennyisége a múlt században folyton növekedett, mely téren Szarvas nagy nemzetgazdászának TESSEDIK SÁMUEL evangélikus papnak van nagy szerepe. ő ugyanis a földművelés előmozdítására és az okszerű gazdálkodás elterjesztésére a földesúrtól kapott szikes földön 1780-ban gazdasági iskolát létesített, gazdasági eszközöket szerzett és négy esztendőn keresztül a gazdálkodás minden ágára (szántás, faoltás, állattenyésztés, méhészet) maga tanította tanítványait. Kísérletezése rámutatott, melyek azok az eddig nem termesztett növények melyek szűk tájunkon belül termeszthetők. Az intézet 1806-ban szűnt meg. Kizárólag az ő érdeme, hogy megindult a nagyjelentőségű lóhere és lucerna termesztése, ő hozta be továbbá a tájunkra annyira jellemző akácfát, amelynek jelentőségét és fontosságát csakhamar felismerték ugyanannyira, hogy ma már alig lehet találni egy-egy tanyát, melynek környéke sűrűn be ne lenne ültetve. Endrőd lakosai szőlőműveléssel is foglalkoztak, mi kitűnik abból is, hogy a 48-as szabadságharc katonáinak küldött élelmek között bor is szerepel. Különösen a múlt században űzték nagy előszeretettel ezen foglalkozási ágat. Ma már annyira elhanyagolták, hogy csak itt-ott lehet látni néhány holdat kitevő szőlőskertet. Nemcsak a filoxera ítélte őket halálra, hanem a bor versenyképtelensége is, mely még a távolabbról hozott borokkal sem tudta felvenni a versenyt, így a gazdák csakhamar belátták, hogy vidékünk nem alkalmas ennek termesztésére és hogy földjeinket okosabban is kihasználhatják. Mivel vidékünk búzatermesztésre igen alkalmas, ma is éppen úgy, mint ezelőtt, ebből termesztenek a legtöbbet, érthető is, mert az ország egyik legkiválóbb minőségű búzáját szolgáltatják. Mellette számításba jöhet manapság a kukorica és az árpa, míg a többi mezőgazdasági termények csak kisebb területre szorítkoznak.
A LAKOSSÁG ÉPÍTKEZÉSE ÉS ÉLETMÓDJA
A község fejlődésére különösen a lakosság építkezése volt a döntő hatással. Az építkezésmód eleinte a szomszédos községek építkezéséhez volt hasonló. Az emberek legrégibb s legprimitívebb hajléka a padlástalan földház, amit bogárhátúnak hívtak. Az elején gádorral, a végén tenyérnyi ablakkal. Teteje kívül-belül tapasztott, ha csak belül tapasztották, akkor a tetejére földet hánytak. Kis pitvarból és szobából állott, grádicson mentek bele. Ugyanakkor a földszintre is építettek házakat, de ezek igen alacsonyak és kicsik voltak, ezek az úgynevezett patics-házak. Ennél a ház falát előbb sövénnyel fonták be, majd kívül-belül vakolósárral bemázolták. Az építkezés anyaga hajdan a határban található használhatatlan szikesföld, mely száraz nyáron vetekedett a kővel is, továbbá a rét szolgáltatta nád és fűzfa, mi szintén bőven állott a lakosság rendelkezésére. Amint a jólét emelkedik, az emberek igyekeznek minél szebb lakást építeni. Már az 1770-es évek elején találkozunk vert falú vagy fecskerakású, tehát sárból való házakkal, melyépítkezési mód még a közelmúltban is divatban volt. A sarat vagy tisztán, vagy törekkel, vagy polyvával használták fel. A vertfal rendesen járommal készül, amikor egyszerűen 2 deszka közé verik le a földet és fokról fokra egy-egy deszka szélességben haladnak előre. Az ilyen házak építését nem lehet abbahagyni, mert a sár kiszárad és nem fogja meg a következő réteget. A vertfalú házaknak eleinte nem építettek alapot csak jóval később, mikor a vályoggal való építkezés divatba jött. Az ajtó helyén azonban ekkor sem ástak alapot, az ablak helyét pedig már közé tett deszkákkal jelölték meg. Mikor az egész ház készen van s a fedelet is ráhúzták, akkor vágták ki az ablakot s állították be az ajtó felső gerendáját, ami természetesen alacsonyabban van a fal felső szélénél. Az építkezés fejlődése tekintetében haladást mutat a vályoggal való építkezés. Ez már semmiben sem különbözik a téglával való építkezéstől. Tisztán vályogból épített ház manapság azonban nem gyakori, mert rendesen téglával vegyítik olyanformán, hogy az alap tiszta tégla, s fala egy sor vályog, egy sor tégla. Az ilyen házakat nem sárral, hanem malterral vakolják, s úgy szerepel mint tégla épület, holott annál lényegesen olcsóbb. A tetőzet leginkább nádból készült, hiszen a nádban gazdag rétségek bőséges anyagot szolgáltattak ezen célra. Máskülönben is a nádtető télen melegebb, nyáron hűvöset tart, ez is hozzájárult, hogy a házakat a múlt század utolsó negyedéig mind nád fedte. Cseréptetejű házak csak a közelmúltban lettek általánossá. Régebben a nádfedeles házak mellett még egy másik fedésmód is divatban volt a szegényebbek között, ez a kóróval vagy gazzal való fedés, ilyet azonban ma már csak elvétve találunk. A nádfedeles házak rendesen náddal és léccel vannak beszegve, ritkábban vesszővel, még ritkábban szegetlenül maradnak. Újabban azonban zsindellyel és cseréppel is fedik. Endrődön ma 3118 ház van, melyből csak 64 tiszta tégla a többi vályog és vertfalú. Tetőzetre nézve 1887 cserép, 1231 nád, zsup és zsindelyfedelű. A régi építkezéseknél a házak két vagy három beosztásúak. Csakhogy a három beosztású gazdagabb házak nem két szobát és egy pitvart foglaltak magukban, hanem a pitvartól az udvar felé eső úgynevezett kis ház kamrául szolgált. Emellett bizonyít az is, hogy még ma is megtaláljuk ezt a beosztást. A szegényebb, kettősbeosztású házak lakói úgy segítettek magukon, hogy a pitvar belső részét vékony nádfallal elkerítették és ezt használták kamrának. Mikor aztán a földművelés fejlődése folytán a lakosság mindinkább gazdagodott, az igények is kezdtek nőni. A régi kamrák a kisház elnevezéssel a család állandó tartózkodási helyének alakították át, a régi lakószobát pedig tisztaház-nagyház elnevezéssel csak kedvesebb vendégek fogadására nyitották meg. A fejlődés azonban ezzel nem állt meg, mert az intenzívebb gabonatermelés miatt szükség volt még több épületre, hol a jószág álljon és a termés elhelyezést nyerjen: nagyobbodott tehát a ház, szaporodtak a helységek. A községben kétféle típusú házat különböztetünk meg, úgy mint magyart és tótot. A magyar házak általános típusa olyan beosztású, hogy mindig véggel jön ki az utcára, bejárata soha sincs az eresz alatt, hanem mindig külön. A régi magyar ház egy ablakkal nyitott az utca felé, két ablakosak csak az utóbbi időben épültek. Jellemző tulajdonsága, hogy látszólag három ablaka van, kettő a szobában, egy pedig az eresz alja végén. Ugyanis a befalazott eresz alja alatt ablakot hagynak, melyre aztán zsalugátert tesznek. Van olyan ház is, amelyen nincs ablak az eresz alja alatt, hanem csak a hely van kihagyva és az eresz alja félig be van falazva. Lényeges eltérést mutat a tót tipus. Ennél csak a több ágassal alátámasztott padlás fal jön ki az utcára, míg a ház fala valamivel beljebb marad, mit aztán léc, illetve drótkerítéssel választanak el az utcától. A tót tipusú házak bejárata nem külön van, mint a magyaré, hanem közvetlenül az eresz alatt. Természetesen ma már vannak olyan házak is, melynél a házfal előtt a léckerítés megvan, de az ajtó nincs az eresz alatt és viszont. Ez már vegyestipusú. Ez a ház végére tett egyetlen ablak nincs mindig a ház közepén, ennek oka abban rejlik, hogy a mestergerendát tartó ágasfa a régi házaknál középen van s emiatt nem lehet az ablakot középre tenni. Az újabb épületeken azonban már mind középen van. A házak ablakain régebben kívülről deszkából készült téli ablak is volt, melynek hasznossága mellett nagy hátránya, hogy a szobát teljesen besötétítette. A község településére jellemző, hogy az utcák sugár egyenesek, nyugat-kelet és észak-déli irányúak, egymást derékszögben metszik. A házak rendesen nyugat és kelet, illetve délnyugat és északkeleti fekvésűek, minek az az előnye, hogy a gyakran délről és nyugatról jövő zivataroknak nincsennek annyira kitéve, csak a ház hátsó, illetve kisebbik déli vége. A házak nem épültek szorosan egymáshoz, hanem mintegy 15-20 m távolság van köztük. Nem mindig párhuzamosak, mert gyakran megtörténik, hogy az egyik hátrább van, mint a másik. Az épület berendezése kezdetben a lehető legegyszerűbb volt. A szobában konyhából fűthető kemencén kívül deszka nyoszolya, sublót, asztal s néhány alacsonyabb asztal-szék volt az egész bútorzat, az elmaradhatatlan ládával, később a komótládával, amit az új asszony vitt a házhoz. A szoba csaknem mindig földes volt, ami még a jelenben is gyakori, a bútorzat semmi népies jellemző vonást nem árul el, kivéve a fent említett komótládákon látható cifra tulipános faragások és festések. Az asszonyok, lányok gyakran napvilágnál fontak, mert a petróleumot még nem ismerték, legfeljebb csak fazékfenékbe tett, zsírbatekert ronggyal pislákoltak. Esetleg jobbmódú helyen, ahol méhet tartottak, sonkolyíból főztek viaszt, s az ebből készült gyertyával világítottak. Szabadkémény alatt a pitvar közepén állott a szabadtűzhely, 70-80 cm magas sáralkotmány, melyen a tűz égett, körül van rakva kisebb-nagyobb fazekakkal. A kemence szája előtti padkán jobbról, vagy balról zárt tűzhely katlan volt, melyet mosáskor használtak. Egyébként a kemence szája előtt a padkán vas-háromlábon is főztek. Kívül a tornácon a pitvarajtó mellett kétfelől sárpadka beszélgetőhely. Az udvaron lévő melléképületek meglehetős összevisszaságban voltak, sőt vannak is. A kamra egyszer a ház végén, máskor a pitvarral szemben foglal helyet. A háztól 40-50 lépésnyire található föld-ól, vagy istálló tehén és más jószágok részére, mely azonban rendszeresen csak gazdagabb családoknál fordul elő. A kocsiszín gyakran az udvar közepén áll. Az istálló padlásán a gazdasági eszközök és a községben lévő állatállománynak feltétlen szükséges takarmány van elhelyezve. A háztelkek meglehetős nagyok, mi érthető is, hiszen a lakosság túlnyomó részben mezőgazdasággal foglalkozik, s így feltétlen szüksége van nagy mezőgazdasági udvarra. Az udvar rendesen két részre van osztva /első udvar/ veteményes és virágkertül használják, /hátsóudvar/ a gazdasági eszközök elhelyezésére és a háznál tartott baromfi nevelésére. A telket eleinte csak körülárkolták, majd később náddal és sövénnyel kerítették körül. Ezek oly erősek voltak, hogy még a bika sem tudta kitörni. A deszkából és kőböl készült kerítések csak a múlt század közepén lettek általánosak. A népviselet is gyökeres változáson ment át. A lakosság ruházata régebben a lehető legegyszerűbb, maguk szőtt-fonta vászoning, gatya, nadrág és csepűből készült zsáknadrág. Télen fehér színű ködmön és aprófürtű guba, a gazdagabbaknak fekete posztóból készült vasárnapi ruha. Télen, nyáron csizmában jártak. Nyáron a tótok pörge kalapot, télen báránybőr kucsmát, a magyarok karima nélküli sapkát hordtak, amit a nagy hidegben úgy a szemükre húztak, hogy a fülük alig látszott ki. A nők vászon festett kabátot, bekecset, bajkát és kanavász ruhát viseltek. A tót nőknek jellemző ruházatuk volt a színes bő szoknya, melyből sokszor tizet-tizenötöt is felvettek. Lábbeliül rendszeresen a cipellőt használták, régen csizmát is hordtak, de azt a szokást csakhamar elhagyták. A lányok fején csokrok és párták voltak divatban. A párták lassacskán eltűntek, a haj copfba alakult, fejükön a legújabb időkig kendőt hordtak, úgy kötve meg, hogy a homlokra kissé árnyékot vessen. Ma már kezdik ezt elhanyagolni, s hajadon fővel, vagy kalapban járnak Gyakran hordanak fűzőt, hogy csinosabbnak látszanak. Általában a férfiak is, de a nők különösen szépnek mondhatók, s jelenleg teljesen a modern öltözködésnek hódoltak be. A régebbi szokások közül megemlíthető a halotti tor tartása és a keresztelő lakoma, de legnagyobb esemény volt a lakodalom, amit még most is tartanak esküvő után. A lakosság egyszerű, puritán, józangondolkodású, Istent félő, erkölcsös nép. Nagyobbrészt szociális érzelműek, de akad egy pár túlságosan szabadgondolkodású is.
Kivándorlás Békés megyében
A témáról bővebben Virág Ferenc Békési Élet c. művében a 189-200. oldalon olvashat.
Az endrődi Gyuricza család története
A jobbágyfelszabadítás utáni két évtizedben nagy tömegű, munkára váró agrárproletariátus alakult ki. Oka és következménye volt ez az akkori út- és vasútépítési, ármentesítési munkálatoknak, a művelhető területek jelentős növekedésének, a mezőgazdaságban elterjedt munkaigényes ágazatok térhódításának. A munkahiány viszont a lassan fejlődő ipar gyenge munkaerő-felvevő képességének, a legtöbb munkáskezet igénylő munkák fokozatos gépesítésének, a részes művelés visszaszorulásának, a falusi szegénység állattartási lehetőségei csökkentésének nyomán erősödött meg, a 80-as évek végére. Ez az agrárproletariátus nem volt egységes. Voltak félproletárok (szegényparasztok, kishaszonbérlők, mezei munkások, cselédek, summások, telepítvényesek, napszámosok, részes munkások stb.), vándormunkások, amelyek között soha nem volt éles határ, e rétegek számtalan formában olvadtak egymásba. Az agrármunkásság hazánk népességének negyedét tette ki. Endrőd lakóinak 75%-a kubikos és napszámos volt. Százszámra jártak el summásnak. Nagyapáink és apáink jelentős része cselédként dolgozott. Tengernyi vér, könny és verejték árán szülőföldünket fenntartó életük, munkájuk elismeréseképpen, bővebben írok róluk. A kubikos elnevezés, a szó eredete, valószínű a németből átvett kubikmeter, illetve kubik továbbképzett alakja, mely olyan foglalkozást jelöl, melyben teljesítménybérben dolgoznak. A kubik alapszó mértékegységet (négyszögöl, majd méter) jelez. Egy kubik (köböl) föld=6,86 m3. 1886 januárjától a köbméter számítást alkalmazzák. Hazánkban a mezőgazdasági és az ipari munkásság közötti átmeneti csoportok között a legtipikusabb, sajátos magyar társadalmi réteg a kubikosság. Kiszolgáltatottságukból, az egymásrautaltságból született közösség érzéséből fakadóan, fejlett osztályösztönük alapján, gazdasági és politikai harcaik kapcsán, a hatalomért vívott, évtizedeken át folytatott harcban, a kubikosok voltak az ipari munkások leghűségesebb szövetségesei. A kubikos megjelenése a közmunkával, a közmunka megválthatóságával, egy sajátos korral függ össze. A közmunka, lehet ingyenes és fizetett, teljesíthették személyesen és megváltás esetén másokkal. A pénzes közmunkát kétféleképpen díjazhatták: idő (napszám) és teljesítmény (köböl) szerint. Az általánosabb a teljesítménybér volt, kezdettől fogva, de a két forma keveredett is. A hivatásos kubikosság lassan alakult ki, de a sors kegyetlen játéka: már akkor kialakult, mielőtt elszakadt volna a földtől, s mire ez az elszakadás bekövetkezett volna, az állandósult válságok és a nagy munkaalkalmak fogyása miatt visszakényszerültek a mezőgazdaságba. A csongrádi, mindszenti, szentesi, mezőtúri stb. kubikosok mellett Endrődről és Gyomáról is sokan vállalták az ásó, csákány, lapát forgatását, a talicskázást. Voltak, akik "szakosodtak". A szentesiek út- és vasútépítkezéseken, a mindszentiek a főváros építkezésein, a mezőtúriak építkezési alapkiásásoknál dolgoztak legszívesebben. Az endrődi kubikosok legtöbbet ármentesítéseknél, folyószabályozásoknál, a Berettyó gátépítkezésein, utak, repülőterek munkáiban vettek részt. Eleinte ők is kétlakiak voltak: nyáron hazajöttek aratni, csépelni. A kubikosok munkája fizikai, pszichikai tekintetben egyaránt gyötrelmes volt. Idegenben, családjuktól elszakadva, a legelemibb egészségügyi követelményeknek sem megfelelő lakáskörülmények között, rongyosan, éhezve dolgoztak. A napi élelmükből is igyekeztek megtakarítani minél többet, hogy vissza tudják vinni gyermekeiknek. Édesapámtól tudom, hogy a hétre elvitt kiló szalonnát, étkezésnél csak "megmutatták" s észrevétlenül tették vissza a tarisznyába, gyermekeikre, reánk, a sok éhes szájra gondolva. Ilyenkor bizony, legtöbbször, csak az otthon csodálatosan megsütött, de már megszáradt kenyér és a vöröshagyma fogyott. S ezen dolgoztak sárban, sokszor lyukas bakancsban. A kubikos élet egyik súlyos nehézsége volt a munkahelyre való el- majd a hazajárás, a visszatérés. Édesapámék, Imre és Vince bátyámék sokszor gyalogolták át fővárosunkat talicskájukkal. A Keletiig vonat vitte fel a talicskát, a kézi szerszámokkal együtt, s onnan gyalog Csepelre, Budára stb. EIőfordult, hogy a munka elfogyott a fővárosban, s heteken át hiába kerestek munkaalkalmat, s amikor már se élelem, se pénz nem volt, gyalog jöttek haza. Személyes tapasztalatot is szereztem. Először '94 márciusában, a Bihar megyei Cséffán. Halastavat építettünk. Havas, latyakos idő volt. Az épülő gátra pallón, csatornán át hordtuk a földet. Fiatal voltam, alig 26 éves. Bizonyítani akartam. Büszke voltam arra, hogy a banda befogadott. Igyekeztem. A talicskát jól megraktam. Bizony nehéz volt. Egy alkalommal a talicska megcsúszott a pallóról, s mivel a nyakamba vetett hámot nem tudtam lerántani, én is a vízbe estem. Nagyon szégyelltem. A szakik megértőek voltak, felajánlották, hogy legyek vízhordójuk, kímélni akartak. Nem fogadtam el, továbbra is hordtam a földet. A vízhordó pedig maradt a két évvel idősebb koma. A mezőgazdasági bérmunkások vándorai közül szólni kell a summásokról. Az elnevezésből adódik, hogy olyan idénymunkást értünk ezen, aki előre meghatározott bérért, summáért, konvencióért dolgozik. Tehát: élelmiszer-járandóságért. Eleinte a Felvidékről jöttek, egy-egy meghatározott munkára (rétkaszálás, stb). Később, már nemcsak egy munkára szólt a szerződésük, hanem a termelés több fázisára is (kapálás, aratás, cséplés, törés, stb.). Először tényleges munkaerőigényt elégítettek ki, például a jó haszonnal járó cukorrépa termelésének elterjedésekor helyben nem állt rendelkezésre elég tapasztalt summáskéz. Ezért, szükségszerű volt távolabbi, ott felesleges munkaerőt átcsoportosítani, szerződtetni: a mezőgazdaságban megjelenő vető, kapáló, arató, cséplőgépek, a morzsolók, a kukoricaekék megkérdőjelezték a nyári idénymunkákból élő agrárproletárok, kőztük a summások megélhetését is. A nagy szabályozások, építkezések leállása miatt a kubikosok tömege szorult vissza a mezőgazdaságba. A legelők csökkenésével az állattartás sem biztosított megélhetést, a lehetetlenülés újra szülte a robotot és az uzsorát. A gabonaárak estek, a közterhek nőttek. Óriási munkaerő-felesleg volt, így a munkaerő olcsóbb lett. Kisebb lett az aratórész, a kukoricát már nem felesbe, nem harmadába, már negyedén adták kapálni. A nyomor fokozódása nyílt elégedetlenségbe, zavargásokba, aratósztrájkokhoz vezetett. A mezőgazdasági válság mélyülésének körülményei között az ipari munkásság szocialista mozgalma mind nagyobb visszhangra talált a földműves szegénység tömegeiben. A szocialista szervezkedés már kiterjedt a falvakra is. A nincstelen és szegényparasztok gazdasági, bérharcai politikai mozgalommá fejlődött megyénkben, s Endrődön is. Az 1890-es évek viharsarki megmozdulásai serkentően hatottak nálunk is. Az endrődi földmunkások és szegényparasztok mozgalma, szocialista szervezkedése egyidős a Viharsarok szocialista mozgalmával.Endrőd kezdettől megbízható bázisa volt a századforduló egyik eredményes mozgalmának, a Várkonyi István vezette szocialista szervezkedésnek. A mozgalom szétverése után, a forradalmi apály ellenére, a Várkonyi-féle harcokban edződött proletárok eszmei felkészítése tovább folytatódott. Az uralkodó osztály alkalmazta, az "oszd meg és uralkodj", már sokszor jól bevált elvét. 1890. június 8-án a belügyminisztérium elhatározta, hogy Mezőhegyesen sztrájktörő telepet létesítenek, s innen viszik vonattal a sztrájktörő munkásokat a veszélyeztetett birtokokra. A summások teljes kiszolgáltatottságban éltek. Summáséletük legnehezebb időszaka, talán mégis a téli hónapok voltak, amikor munka nélkül, családjukkal tengtek. Mindig lerongyolódva, kiéhezve, új reményekkel érkeztek tavasz táján munkahelyükre. Elhelyezésűk embertelen volt. Istállókban, hodályokban. 1943-ban magam is tapasztaltam. Gróf Almássy birtokán, Pusztapón voltunk summások. Hegedüs János, Mikiós Lajos, Ungi Ica, Sivó Zsuzsa, Beke Rózsi, Kajla Ilonka, Szunyog Böske alkottunk egy bandát. Emlékszem a pallérunkra is. Kiss Lajosnak hívták. Emlékeztetőül az arcomon hagyta tenyerének nyomát - jogtalanul. Barátságban voltunk a bennszülött lakosokkal: Mezei Máriával, Csordás Miklóssal és a többiekkel. Répát egyeltünk, kapáltunk, arattunk és csépeltünk. Pénzt és kommenciót kaptunk. Magunknak főztünk. Nekem sokat segített a főzésben: Kovács Eszti és Kovács Gizi. A nehéz munka mellett akkor is megtanultuk az élet apróbb örömeit. Már akkor sem kellett csókot lopni a nagylaposi summás lányoktól. Endrőd nemcsak a kubikosok és a summások hazája volt, hanem a cselédeké is. A cseléd szónak, mely a szegénység legalsó fokát jelentette, több fokozata van. Kortól függően ez lehet libapásztor, kanász, kisbéres, bojtár, béres, öregbéres, gulyás, juhász, bikás, lovász, első béres, számadó, bejáró, házi cseléd stb. A cselédsors megalázó volta már az elszegődésnél kezdődött. Endrődön a piactéren, a munkanélküliek mustrálgatása közben folytak az alkuk. Az ember áru volt, alkudott saját magára, licitált lefelé is, félve, nehogy elugrassza a vevőt. A béresek újévtől Szilveszterig szegődtek, a kisbéresek Szentgyörgytől - András-napig. A kanászok tavasztól Szentmihály napjáig. Az éves cseléd bére változó volt. Általában, századunk első tizedeiben: 600 korona pénzbér, 16 q gabona, 1 hold földet kukorica, egy vékás kenderföld, egy féléves sertés, egy választási malac, egy pár csizma, egy bőrkabát, három szekér szalma. A 13-15 éves kisbéres fiúk bére (8-10 hónapra): 300 korona, 3 q gabona, egy májusi malac, egy kocsi szalma. A cseléd az úri világ szégyene, az uraság, a zsírosgazdák beszélő szerszáma volt. A béresek élete? Így adott képet erről Féja Géza a Viharsarokban 1930-ben: "Az éjféli vonattal jöttem vissza (Póhalomról), s bementünk a nagy istállóba, fogatni. Viharlámpa volt a kezünkben, mely az egyik sarokban, rongyokba takart, s szorosan összebújt embercsoportra vetette fényét. A vállalkozó kisgazdák béresei voltak. A látvány megdöbbentett, amire a gazdák elmagyarázták a helyi szokás mibenlétét. Endrődön nem hozhatja ki a béres a családját a tanyára. A béres bennkosztos és kommenciót kap; abból él. Minden hónapban egy vasárnap hazamehet a béres, meglátogathatja a családját, s gyakorolhatja a családi életet. Mind egyéni, mind pedig, kollektív szempontból megdöbbentő dolog ez, de a gazdák távolról sem tartják annak. Ez a szokás s e szóval elintézik a dolgot. Ezek a béresek sokkal kegyetlenebb sorsban vannak, mint a jobbágyok voltak, helyzetük a rabszolgáéhoz hasonló. Egyik gazdának más tanyán lakik a családja, az ő béresei csak akkor esznek meleg ételt, ha főznek maguknak, s ha akad idejük, hogy főzzenek. A napi száraz kenyeret szétdúlt családi élettel és rabszolga sorssal kell megfizetniük. "Én 1935-ben szolgáltam először: Rigalyoson, Hunya Sándoréknál László, Péter és Ilona nevű, felnőtt, árván maradt testvéreivel éltek. Három éven át voltam náluk, áprilistól - Szentmihály napjáig. Befogadtak, nem volt rossz sorom. Legeltettem, meg ami jött. Az istállóban háltam. Az állatok gondozásánál, a lovak és tehenek hátának vakarásánál a fejőszékre kellett állnom, csak úgy értem el. Minden héten egyszer hazajöhettem. Haza - két számjegyből álló családunkhoz. Szombaton este jöttem haza, de vasárnap délután már vissza kellett mennem. Nehéz sorsom ellenére, szeretettel gondolok ma is rájuk, első gazdáimra. Cselédkedésem idejéből még egy gazdámat említem meg. Kovács Frigyes bácsiról van szó. A Szentmiklós-zugban volt a tanyája, Endrődön a háza. A tanyásbéres: Nagy Vincze volt családjával, Mari nénivel, a velem egykorú Mária és a valamivel fiatalabb Gizella nevű lányával. Roncsek Miklós volt a kisbéres, én kanász voltam. Bennkosztosok voltunk valamennyien. Mari néni főzött, igen jól. Minden reggel laskaleves volt. Azon nőttem fel. Vincze bátyám elég szigorú volt, néha kaptam tőle nyaklevest is. De ha az asztalhoz kellett ülni - már béke volt. Jó érzéssel gondolok ma is nyílt, egyenes jellemére. A tanyáról sokszor jártam Endrődre, a gazda házához. Aranyos, emberséges volt a gazdaasszony, Krisztina néni: első szava nem az volt, hogy éhes vagy-e, hanem az, hogy gyere és egyél." 1910-ben gazdasági cselédek, a mezőmunkások, napszámosok és házi cselédek száma 529 volt. Ez az akkori lakosság 38%-a. A mezőgazdasági munka - talán a legfontosabb - legnehezebb része az aratás és a plés volt. A kaszások előre megkötött szerződés alapján álltak bele a táblába. Óránként 60 kg gabonát kaptak, meg az alku sikerétől függő kommenciót (liszt, szalonna). A marokverőt ( gyűjtő, aki a kaszás után kévébe rakta a gabonát) a kaszás fogadta: egy-egy idényre 2-3 q búzáért. Nagyobb terület esetén bandába szerveződtek, s egy karra vágták. llyenkor lényeges volt az első kaszás szerepe és ereje. Fontos volt, hogy jól húzzon. Utána elsősorban a fiatalokat sorolták, az öregek maguk elé fogták őket, nem lehetett lemaradni. Visszafelé menet még azt is megnézték, hogy ki milyen széles rendet vág, s milyen tarlót hagy maga után. Bizony kritikusan nézték egymás munkáját. Egy-egy részterület után felkötötték. Itt, Endrődön az volt a szokás, hogy a marokszedő nemcsak a kévébe szedte a gazt (gabonát), hanem kötelet is tett alá. A kötésnél a kaszás mindig a saját sorát kitöltötte, s ha - néha - szétcsúszott a kötél, akkor saját párját szidhatta. Persze a jó gyűjtő vigyázott előre. Amikor édesapám után gyűjtöttem, ahogy érkeztem - gyűjtés közben - be is kötöttem néhányat, ezzel már előnyt szereztem neki, mert a kötésben sem lehetett lemaradni. A gyűjtők halhiba hordták a bekötött kévéket, melyet 18-22 kévéből álló keresztbe raktak. A kaparékszedés késő este, vacsora után történt. A legemlékezetesebb kaparékszedés (a kaszálás és kötés, hordás, keresztelés után szétmaradt kalászok emberi kézi felbőgözése, gereblyézése) '19 késő nyarán történt. A mezőtúri határban, Plattmannál dolgoztunk. Gyönyörű este volt, holdvilágos, tisztán láttuk, hogy Debrecen felett égtek a "Sztálin-gyertyák". Akkor az a fény a szabadság pírját vetítette felénk. Előfordult, hogy a gazda a szerződésben rögzítettől eltért. Tapasztaltam ilyet is. Egy alkalommal családi alapon a szentmiklószugi Kovács Pistáéknál arattunk. Közben többször esett az eső, többletmunka keletkezett, a kereszteket szét kellett hányni, s száradás után újra rakni. Kovácsné, Hermina néni belefektetett plusz pénzt és kommenciót (jó aludttejet, amit különösen élvezetes kerek kanállal adott). Ugyanez történt Plattmannál is. 16 aratópár dolgozott nála. Barják Benedek, Vaszkó Mihály, Nagy Sándor, Szilágyi István, Fülöp Ádám, Turcsányi István, Németh József, Kulik Lajos, Kulik Vincze, Vadász István, Ungi Vincze, Hegedűs János, édesapám és mások megtagadták a többletmunkát, mert a bérlő úr nem volt hajlandó fizetni. Igazságot a csendőrök tettek szuronyaik erejével. Plattmann győzött, de a munkamegtagadás időleges ténye is a közös, együttes fellépés sikerének lehetőségét csillantotta fel. A cséplés az évi termelés koronája volt. Erre cséplőcsapatok vállalkoztak. Egy jó csapatba nem volt könnyű bekerülni. A csapatok a kicsépelt gabona meghatározott százalékát kapták, s ezt osztotta el az első ember. Nem egyenlő részben. A csapat általában 1 részesből (első ember, gépész, 2 rudascsináló, 2 rudashordó, 2 asztagos, 1 mázsás, 2 zsákos, 1 kazalrakó, 1 törekrakó ) és félrészesből (2 kévevágó, 2 lyukkaparó, 2 törekhordó, 1 vízhordó) állt. Az első ember, a gépész, az etetők, a kazalrakó, a törekrakó kivételével a többiek váltották egymást naponta, vagy két-három mázsálás után. A természetben kapott részből a részes egy részt kapott, az első ember, a gépész és az etetők kicsivel többet, a félrészesek pedig a megállapított rész felét. (Az 1930-as, 40-es évek felé már 3 részt kaptak, de elnevezésük maradt - félrészes.) A félrészesek általában asszonyok, lányok voltak, de itt kezdték a cséplő munkát az elemiből kimaradt, de rudasra és a zsák alá még gyengének tartott suhancok is. Persze ezek már kakaskodtak, elég volt egy puszi, hogy megváltsák a töreklyukban szenvedő nagylányt, vagy menyecskét. Nehéz munka volt a cséplés is. Már vasárnap kimentünk a géphez. Hajnalban 3 óra tájban (ha nem hamarább) már pöfögött a "Hoffer". Frolyó Pista bácsi nagyon korán indult. Az első ember hangja mindig dühöt váltott ki: kévevágó, asztagos! S egész nap ment a munka, folyt a verejték vakulásig. Azért voltak emberi, derűsebb pillanatok is. Pl. az étkezésnél többen összefogtak, egy koszton voltak. Németh Mátyás és Pelyva Vendel is. A bográcsba forralt tejbe aprítva falatoztak, s amikor már kevés volt a bográcsban, igyekeztek elvenni egymás étvágyát - sikertelenül. Frolyó Pista bácsi még ma is emlegeti, hogy a motorvízben próbált kukoricát főzni Pelyva Vendel. A napi fárasztó munka után megvacsorázván mindenki ott aludt, ahol tudott. Az asztag tövében, az elevenebbek a kazal tetején, jól összehúzódva. A fiatalabbak ilyenkor nem kívánták a Hold feljöttét. De hajnalban újra szólt a kakas. A kapott részt rendszerint az első ember házához szállították, s a hét végén szétmérték. A verejtékes munka igazi ünnepe az új kenyérre váró asszonyok és a mindig éhes gyerek sereg örömnapja volt. A cséplés külön megpróbáltatást jelentett a gépnél dolgozók feleségeinek. Az ebédhordás férjeiknek. Édesanyám, kuckóban a sok gyerekkel, gyalog vitte (nem volt biciklink, de nem is tudott biciklizni) az ebédet édesapámnak Csejtre is minden nap. S ha tehette, Rigalyoson keresztül szaladt, hogy megcsókoljon, s adjon egy-egy falatot. Ilyen életet éltek, nagyobb részükben, az e kiadványban bemutatott Gyuniczák nemzedékei is. Súlyos történelmi viharok, életünk belső és nemzetközi körülményei vezettek a mai állapotokhoz, hogy a magyarság számára "Magyarország messzire van". Háború utáni szerződések, területmódosítások, kivándorlások vezettek ehhez. A kivándorlásokról szóljunk! Erről nem tudok tárgyilagosan, csak elfogultan, mert "nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország". Különböző időkben, más-más okból, százezrek hagyták el hazájukat, hazánkat. Többségük kényszerből, nem végleges szándékkal, s csak fizikailag. Lélekben nem! Tudatuk, nyelvük generációkon át megmarad, de környezetük hatására asszimilálódnak, s a HAZA képe csak álomkép marad. A tőkés fejlődés velejárója bizonyos ágazatokban a munkaerő-felesleg megjelenése, melynek elhelyezése, "felszívása" nemzeti keretek között már megoldhatatlan. Ezért kényszerültek százezrek vándorútra, feladva ajkuk és szívük parancsát, hogy "itt élned, s halnod kell". Nem magyar sajátosság volt a kivándorlás. Európából tömeges kivándorlás kezdődött már a XIX. század elején. Csak az írekből 1,8 millió települt át Amerikába, s az angol gyarmatokra. A cári Oroszországból 4,5 millióan, Olaszországból 3,5 millióan kerestek boldogulást az Óceánon túl. Hazánkból az 1890-es évektől erősödött fel a kivándorlás. A nagybirtok gazdasági hatalma biztosította a kötött birtok védelmét, túlélését. A gyors ütemben szaporodó föld és munkanélküliek ezreit az ipar és a város nem volt képes befogadni. A szabadabb élet utáni vágy is hatott. Az Óceánon túlról eleinte erős befogadó készség mutatkozott, csábító propaganda folyt. Figyelembe kell venni, hogy sok egyéb körülmény is inspirálta a kivándorlást. Az elemi csapások: aszály, állatjárvány, árvizek, a megélhetés bizonytalansága, másfelől a gyors meggazdagodás kísértése. A városba költözés akkor végleges letelepedési szándékot tükrözött, a kivándorlás a falunak nem végleges elhagyását jelentette, célként a visszatérés reményével indultak, azzal, hogy több pénzt keresve megvetik boldogulásuk alapjait. Az már történelem hogy legtöbbjük kint maradt. Ezért mondhatjuk, hogy a parasztok százezrei, amikor a gazdasági kényszer hatására vándorbotot fogtak kezükbe, nemcsak a hagyományos falu fellazulásának, felbomlásának folyamatát indították el, hanem a parasztságból való végleges kiszakadásukkal segítették a tőkés viszonyok fejlődését, annak minden következményeivel. Megyénkből és Endrődről is, a kivándorlás először Torontál megyébe, majd Horvát Szlavóniába, Boszniába, Romániába és később Amerikába folyt. Községünkből nagy létszámú "belső vándor" is mozgott: kubikosok, summások, így a peremvidékek megyéihez viszonyítva, kevesebb föld- és munkanélküli kényszerült határainkon túl, kenyeret, életet keresni. A viszonylagos számok is magasak. A szakirodalom eltérő adatokat közöl az első világháború előtti kivándorolt endrődiek számáról. Ebben az is közrejátszik, hogy nem voltak elég pontosak a statisztikák, s volt olyan eset is, hogy a "vándor" útlevél nélkül ment ki. Annyit tudunk, hogy községünkből 1904-1908 között 558 felnőtt személy vándorolt ki. Megyénkben 865 kivándorlási útlevelet adtak ki, s ezek közül 200-at endrődiek váltottak ki. 1904-1914 között 888 endrődi felnőtt lakos kapott kivándorlási, illetve külföldi munkavállalásra jogosító útlevelet. Tény, hogy a lakosság számához mérten, Békés megyében Endrődről volt a legtöbb kivándorló. Ebben nemcsak a szociális helyzet, hanem a nagyobb mozgékonyságot vállaló személyiség is szerepet játszott. Községünkből - bizonyíthatóan - sok Gyuricza vandorolt, költözött el országunk különböző területeire, de található belőlük a világ minden részén. Amerikában éppúgy, mint Ausztráliában. Az amerikai munkásmozgalomban éppúgy, mint a nyugat-európai ellenállási mozgalomban, az 1936-38-as spanyol szabadságharcban, vagy a belga bányászok németellenes sztrájkjaiban. Az Endrődről kivándorolt Gyuriczák közül megemlítünk néhányat. Gyuricza Bálint kovács és lakatos. Felesége Hirt Terézia, 1886. Házasságot Mezőtúron kötöttek 1901. május 6-án. Unokaöccsük, Árpád szerint 1905-ben mentek ki az USA-ba, Ritzbergben éltek, ott is haltak meg. Családjuk nem volt, de magukhoz vették és kivitték Bálint Jusztina nevű nővérének (Lakatos Józsefné, Gyuricza Jusztina) Lakatos Margit nevű leányát. Gyuricza János Greensboro, USA. Bányász volt. A század elején vándorolt ki. Első házasságát 1913-ben kötötte az USA Ohio államában Szurovecz Veronikával. Gyermekeik: Erzsébet (1914), Teréz (1916), János (1914) és Albert (1914) voltak. Másodszorra itthon, Endrődön. Az USA-ban bányászként dolgozó vacerunknak ma is ott él 6 gyermeke, 11 unokája és 1 dédunokája.
Csendőrsortűz Endrődön
(1935. március 20. délután 5 óra)"Csendőrsortűz oszlatta szét Endrődön a békésen várakozó tömeget."
(1) A háromszor megismételt sortűz következménye: nyolc halott, köztük három nő - az egyik két hónapos terhes -, s legalább harminc sebesült. Mi történt, ki a felelős? - tette fel a kérdést másnap a Független Kisgazda c. újság, és kérdezzük mi is immár hatvan év elteltével. 1935 márciusában országgyűlési választásokra készültek a pártok. A gyomai választókerületben a Nemzeti Egység Párt - vagyis a kormánypárt - hivatalos jelöltje Rubinek István volt, a Kisgazdapárt - vagyis az ellenzék - jelöltje Andaházi Kasnya Béla. Endrőd akkoriban közel 15 ezer főt számláló nagy település volt. A falu szellemi elitje kormánypárti volt: Csernus Mihály apátplébános - a tanítók főnöke -, aki a falu szellemének irányítója volt, 1935-ben belépett a kormánypártba. De kormánypártiak voltak: a patikus, a főjegyző, az orvosok, a takarékpénztár igazgatója és természetesen a tanítók is. "A nép nem tudott csak a Kisgazdapártba menni. Itt tudott kenyeret remélni, itt fogadták fel őköt a nagyobb gazdák béresnek, negyedesnek, felesnek, itt kapott munkát. Ez a hely vót az összekötő. Ez a párt segítette a nyomorult emberek előrehaladását. Vaszkó Mihály bácsi, Polányi Miska bácsi, Rácz Lajos bácsi, ezek vótak a hajjakendek."
(2) "Nem vót munkájuk az embereknek. Ezek a csórók azt várták, hogy Andaházi jót igér, jót mond. Mer ezelőtt mind ott álltak a kubikusok a községháza előtt a piactéren, ott várták, hogy mikor kapnak munkát. A lyányok meg mentek Németországba meg mindenüvé summásnak. A kubikusok meg ínségmunkába javították a gátat, csatornáztak. Mikor látta az elöljáróság, hogy mán végképp éhezik a nép, hát akkor ahun vót javítanivaló, odavezényelte őköt, oszt akkor adtak nekik egy kis krumplit, egy kis lisztet, miegymást."
(3) 1935 március 20-ra szervezte meg a Kisgazdapárt Andaházi Kasnya Béla képviselőjelölt bemutatkozó gyűlését. A Hivatal - a kormány kinyújtott karja - ahol lehetett akadályozta a kormánnyal ellentétes párt jelöltjét. Szorosan egymás utáni időpontot jelölt meg a tervezett gyűlésekre: délután 1 órakor Hunyán kellett beszélni Andaházinak, háromkor már Kondoroson, de négyre már Endrődön kellett volna kezdenie a nagygyűlést. Az endrődi gyűlés publikálását is megakadályozták, így Andaházi röpcédulákat nyomatott. A korabeli jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy már a gyűlés előtt sokan vélekedtek úgy, hogy a gyűlés nem lesz megtartva, vagy ha igen, akkor megzavarják. Feltételezhető, hogy nem véletlenül: aznapra a Hivatal ínségmunkát is szervezett, így több mint ezer napszámos hagyta el a falut és ment ki a határba dolgozni. Ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - "Tengersokan vótak a gyűlésen. Ami nép csak elfért a piactérre fej fej mellett. Meg a kövesúton, árokba, mindenütt. Temérdek ember, ványaiak is, gyomaiak is. Gyerekek is, asszonyok is, mindenki. Akkora kíszület, akkora várakozás vót, hogy nagyon. Az én anyám sose szokott kimenni a gyűlésre, oszt még ő is ott vót. Azelőtt se, azóta se vót annyi nép az utcán a faluba. Vesztit érezte a falu. Mer jó vót az idő, gyönyörű tavaszi idő vót. Meg annyira mondták : Andaházinak nem szabad elmondani a kortesbeszédet - ezt suttogták -, mer ő kisgazdapárti. Rubinek, az meg kormánypárti vót, oszt azt nyomta vóna be képviselőnek az elöljáróság. Úgyhogy mindenki ott vót. Elmentek az emberek, mert ami nem szabad, az az érdekes."
(4) Délután 1-2 óra tájban még az ínségmunkások is abbahagyták a munkát, elindultak a gyűlésre. "A határból mindenfele húzódtak a kocsik egymásután a falu fele. A Berettyón túlról, Rigalyosról, Görögállásról. Jöttek kocsin, jöttek gyalog... noha figyelmeztetve voltak, hogy ha a helyüket idő előtt elhagyják, nem lesznek kifizetve... kb. 840-en otthagyták munkájukat."
(5) Az elöljáróság is kivonult Gyomáról a helyszínre: hat csendőrrel jött Baricz Károly csendőralhadnagy és Bakos József szolgabíró. Pálka Pál főszolgabíró is átjött Rubinek Istvánnal, de ők Csernus Mihályhoz mentek be. A gyűlést a községháza udvarán hirdették meg fél négyre. Andaházi természetesen még nem érhetett oda, így pár perccel fél négy után a gyűlést Bakos szolgabíró lemondta, Baricz csendőralhadnagyot a tömeg feloszlatására szólította fel. Az embereket ki is zavarták a községháza udvarából. De közben megérkezett Andaházi, így az emberek csak nem széledtek szét, hanem a községháza előtt, és a piactéren várakoztak. A megérkezett Andaházit azzal fogadta a szolgabíró, hogy nem tarthatja meg a gyűlést, mert késett. Andaházi természetesen ebbe nem nyugodott bele. Telefonálni akart a belügyminisztériumba engedélyért a gyűlés megtartásához. Finta Albert endrődi főjegyző válasza: - Innen nem lehet telefonálni, van itt nyilvános telefon. Akkor a postára hajtott Andaházi, de a minisztériumi emberekre is várnia kellett. Hosszas huzavona után végül megkapta az engedélyt a gyűlés megtartására. De időközben a községházáról eltűnt minden hivatalos személy, aki az engedélyt fogadni, és a gyűlés megtartását elrendelni jogosult lett volna. Pálka ott sem volt, Bakos szolgabíró nem sokkal négy óra után elment, de hazament Finta is, az endrődi főjegyző. Ott maradt Baricz Károly csendőralhadnagy a hat csendőrrel és az időközben kb. 3.000-re duzzadt tömeggel. Baricz a csendőröket a tömeggel szemben a községháza fala felé állította fel sorban, és két lovascsendőrt kért még erősítésképpen. A tömeg pedig egyre nőtt. Mindenütt emberek voltak. Csupán a csendőrök elé a községháza falához nem mertek közel menni. De teli volt a kövesút, az árok a piactér." A piactéren lévő hatalmas akácfára 50-60 nyolc-tízéves gyerek kapaszkodott fel, a Hősök szobra alacsonyabb részein is emberek voltak. Igen sok volt az asszony, karjukon gyerekekkel."
(6) "Az emberek viselkedése egyátalán nem volt fenyegető, olyan volt mint vasárnap a publikációnál szokott. A tömeg zümmögött, beszélgetett."
(7) Amikor Gyoma felől a két lovascsendőr megérkezett, a tömeg utat nyitott nekik. "Az asszonyok egy része lármát csapott: tegyétek el a revolvert! A tömeg kétfelé vált, de nem tudott olyan gyorsan, mint ahogyan a csendőrök mentek, ezért az egyik csendőr "szárba vette a lovát", így a ló menni nem tudván oldalozott, és a tömeg egy részét az árokba szorította, egy páran fel is buktak, a gyerekek is. A tömeg egy része felszorult arra a járdára is, ahol a csendőrök voltak amikor azonban elhaladtak, megint visszamentek. Amikor a csendőrök felé nyomult a tömeg, a csendőrök akkor kapták kézbe fegyverüket."
(8) "A két lovascsendőr jelentkezett Baricz alhadnagynál, aki azt mondta nekik, hogy menjenek a Szent János kápolnához (a Dombszög előtt volt) vagyis a tömeg mögé, onnan támadunk. A kápolna előtt megállt mindkét csendőr, kardját feltartotta és levágta, azután a sortűz mindjárt el is dördült."
(9) Egy tanú, aki közel állt Bariczhoz, így vallott: "Mikor a két lovascsendőr elment az alhadnagytól, hallottam amikor azt mondta: - Emberek, a saját érdekükben menjenek haza! -, de ezt olyan halkan mondta, hogy csak azok hallották meg, akik közel álltak. Amint ezt elmondta, magából kikelve, toporzékolva az árok szélire ment és ott már mérgesen és haragosan azt kiabálta: De mostmár menjenek!!!, abban a pillanatban eldördült a lövés."
(10) "Láttam, amint Faragó csendőr a tömeg közé lőtt. A lövés előtt kissé meg volt hajolva, závárzattal betöltött, és mindjárt el is sült a fegyver. Hogy miért lőtt, nem tudom, az ablakból még rá is kiáltottam, hogy miért lőtt a tömegre. Én ugyanis sem mellette, sem megette sem közvetlenül előtte embereket nem láttam... ő azonban ismét töltött, és újra ilyen helyzetben lőtt. A fegyverét nem kapta fel a vállához a későbbi lövések során sem, hanem csak oldalt mozgatta... A szélső csendőr talán nem lőtt, mert az ő fegyverének a csöve felfelé állt."
(11) Az első lövések után egy pillanatig dermedt csend támadt, azután: Ne féljetek, csak vaktöltés volt!... mivel az emberek viselkedése egyátalán nem volt fenyegető, senki nem gondolt igazi veszélyre. De nem vaktöltés volt. A lövés után egy asszony jajveszékelni kezdett, a fáról gyerekek ugráltak le, egy fiatalember pedig (Mészáros Gyula) leesett a fáról és meghalt. "Én nagyon megijedtem, felkaptam az ötéves gyerekemet, avval menekültem"
(12) "Tímár Vince is, én is szaladni kezdtünk, de Vince összeesett pont a kövesút közepén... próbált utánam jönni, de megint összeesett. Ugyanabban az irányban egy asszony is elesett... Láttam azt is, hogy a lovascsendőrök neki indultak a tömegnek, és az egyik embernek a karddal a fejére sújtottak."
(13) A szobron túl láttam az egyik barátomat, Gellai Istvánt elesni."
(14) "A Hősök szobra körül láttam két asszonyt halva."
(15) "A kápolna felé a tömeg szélén láttam Polányi Józsefnét felbukni, aki - mint hallottam - nem is a gyűlésre jött, hanem a tömegben lévő hét-nyolc éves gyereke keresésére indult."
(16) "Éreztem, hogy én is megsebesültem, az árok mellett összeestem... de azt még elestem után láttam, hogy a tömeg menekült, csendőrök mentek utánuk, többször lőttek... a kövesúton már nem volt senki, csak néhány sebesültet láttam fetrengeni, erre eszméletemet vesztettem. Majd odajött hozzám a bátyám és ismeretlen asszonyok, azok segítettek. Én nem tettem semmi rosszat..." (Roó Gáspárné Dinya Franciska vallomása, aki két hónappal később bele is halt sebeibe.) "Én a fejemen hátul a tarkómon ütést éreztem , féligformán földre estem, de azonnal felugrottam és kezemet a sebre téve azonnal orvoshoz szaladtam."
(17) " A barátommal komáztam. Hallottam egy lövést... ekkor sebesültem meg én is. Egy darabig szaladtam, de azután összeestem."
(18) "Én már az első lövésre megsebesültem ... egy ember behúzott az árokba."
(19) "Hordták be a véres halottakat a községháza udvarába. A folyosó mellett vannak nagy fenyőfák, azok alá tették le. Egyik jobban vérzett, mint a másik, ott tették le őket a fűre. Tizenegyet hoztak be oda, vót benne sebesült is. Ezt a Gellai Pistát, a községházná vót takarító, úgy hozták be, hogy mán meg is vót halva. Akkor Polányinét, kis, törékeny asszonyt, mintha most is látnám, hozták be véresen, négy kis árva maradt utána."
(20) Még azon a napon meghaltak: Farkasinszki Lajos 38 éves kosárfonó, négy gyermek apja Gellai István 23 éves cipész, egy gyermek apja, Gyuricza Bálintné: Lapatinszki Veronika 30 éves, négy gyermek anyja, hét hónapos terhes, B. Kovács Lajos 24 éves legényember, gyomai lakos, napszámos, Mészáros Gyula 27 éves legényember, Polányi Józsefné Fülöp Mária 44 éves, négy gyermek anyja, Privóczki István 63 éves napszámos. Július 12-én a gyulai kórházban halt bele sebeibe Roó Gáspárné Dinya Franciska 43 éves, egy gyermek anyja. ő volt a sortűz nyolcadik halottja. Tíz sebesültről tudnak a hivatalos iratok, de a falu kb. 30-ról. Voltak, akik csak az orvoshoz mentek el, a hatóságnál nem jelentették sebesülésüket. Voltak, akik még orvoshoz sem mertek elmenni. Féltek. A falut azonnal ellepték a nyomozók, a detektívek, maga a belügyminiszter is ellátogatott. Megtörténtek a feljelentések, megkezdődött a per először Gyulán, majd Szegeden, és a Magyar Királyi Kúriánál fejeződött be. A szolgabírók és a csendőrök felelősségét már a per első tárgyalásain elvetették. Bakos József főszolgabírót a per idejére felfüggesztették az állásából, de egy hónap múlva, április 20-án már elfoglalhatta állását. Annak a csendőrnek a sorsáról, aki nem lőtt, így emlékeznek meg az emberek: "az első tárgyaláson még egyenruhába vót, de már a másodikon civilbe vót. Már akkor nem vót egyenruhája."(21) Andaházi Kasnya Bélát a gyomai szolgabíróság jelentette fel izgatással vádolva (ti. maradásra szólította volna fel a tömeget). A gyulai törvényszék október elsején 500 pengő pénzbüntetésre, vagy 25 napi elzárásra ítélte. A per Szegedre került. Itt az ítéletet négy hónap szabadságvesztésre változtatták. A M. Kir. Kúria 1936. április 21-én mindkét alsófokú határozatot hatályon kívül helyezte és felmentette Andaházi Kasnya Bélát. A törvényszék 41.300 pengő "vérdíjat" ítélt meg. 16 felnőtt, 14 gyerek - ők voltak a halottak hozzátartozói - kapott kártérítést. Az árvák pénzét a gyámpénztárba helyezték el - kitéve az inflálódás okozta értékcsökkenésnek. Közben megtörténtek a választások 1935. március 31-én. Békés megyében 6 választókerület volt, ebből ötben kormánypárti győzelem született, csupán egy kerületben a - gyomaiban - lett győztes ellenzéki képviselő: Andaházi Kasnya Béla. Országosan is hasonló volt az arány: a kormánypártiak nagy százalékban győztek. A falu azóta minden évfordulón megemlékezik halottairól. Voltak egyszerű megemlékezések, voltak nagyszabásúak. De bármelyikre gondolunk, mindig ott látunk az ünneplők között fekete ruhás asszonyokat, embereket. Virágot hoznak, szótlanok, tovább ott maradnak, mint a többiek, s ha már nem hallják őket, felzokognak. ők a halottak fiai, lányai.
Jegyzetek:
1. Független Kisgazda. 1935 március 24. 1. Lap
2. Lapatinszkiné Polányi Mária
3. Szabó Elekné Kovács Etelka
4. Szabó Elekné Kovács Etelka
5. Dávid Vince
6. Jároli József
7. Hertel Endre
8. Farkas István , Veres Béla, Dienes Izra, Maász István
9. Bartos Máté
10. Hertel Endre
11. Veres Béla
12. Vaszkó Ilona
13. Fekécs Mátyás
14. Kontra András
15. Frolyó István
16. Orbán Antal
17. Kulik Sándor
18. N. N.
19. Kajla István
20. Szabó Elekné Kovács Etelka
21. Szabó Elekné Kovács Etelka
Összeállította: Hornokné Németh Eszter Polányi Mariska néni visszaemlékezése. Az édesanyját lőtték le (Polányi Józsefnét), Mariska néni akkor 13 éves volt.
Polányi Mariska néni visszaemlékezése. Az édesanyját lőtték le (Polányi Józsefnét), Mariska néni akkor 13 éves volt.
Édesanyám el sem ment a gyűlésre. Otthon ültek kinn az utcán, azsúrozták a türüköző végit. Majd oszt valaki gyütt, oszt mondta neki: - Mariska, a lyányod ott van az Andaházi kocsijának a sárhányóján. Akkor édesanyám magára kapott egy pargét ruhát, meg egy kis kockás gyapjú kendőt magára fogott, oszt ment keresni Jusztit. Fétette tízéves vót még csak. Én meg a másik húgommal meg az öcsémmel mentem a ligetbe makkfalevelet szedni tűzrevalónak. Mikor gyüttünk visszafele, azt mondja egy ember az utcán: - Agyonlőtték anyádot! A másik: - Meglőtték anyádot! Ordítva mentem hazafele a két gyerekkel, mán akkor ott vót édesanyámnak a húga. Megfogta a kezemet, oszt mentünk édesanyámot keresni a piactérre. Farkasinszki Lajos bácsi még ott feküdt a szobor háta megett, meg Mészáros Gyula, akit a fárú lőttek le. Gyütt velünk szembe két csendőr. Az egyik a néném vállára tette puskáját: - Állj, vissza, hova mész, rögtön agyonlőlek. Akkor engem nekilökött a néném a csendőrnek: - Ezt lődd agyon, ha mán az anyját agyonlőtted! Vót a túróspad alatt is egy ember (hosszú faasztal, tejterméket árultak rajta piackor). Egyszercsak kiugrott, szaladt a polgári iskola fele. A csendőrök utána lőttek, úgyhogy a kalapot le is lőtték a fejirű. Édesanyámot oda tették a karácsonyfa alá, ott tanátuk meg a községháza udvarán. Odament hozzá édesapám, letérgyelt hozzá, megemelte. Addig odaért egy csendőr: - Mit keresel itt, takarodj innet ! -,meg mást is mondtak. Akkor sánta Urbán jegyző odaszót: - Hozzá ne nyúljanak ahhó az emberhö, a felesígit fogja... Ahogy édesanyám elől fogta a kockás kendőjit, ott érte a golyó. A kezit teljesen szétroncsolta, meg a tüdeje kapott lövést. Hátú nem vót egy lyuk se a kendőn, úgyhogy még utána abbú a kendőbű nekünk csinátak nagykabátot. Száz lébű kimosták a vértű, azután megvarrták. Másnap gyütt hozzánk a belügyminiszter, meg egy csendőr. Mondom a csendőrnek: - Menjen innen, biztos maga lőtte agyon édesanyámot! Aszongya: - Ne ríjá, kislányom, én nem is idevalósi vagyok, nem lőttem agyon senkit se. Azt igérte a belügyminiszter, hogy maj' gondosodnak rullunk. Mikor eltemettük édesanyámot, kigyütt az árvaház, hogy elvisznek bennünköt. Én akkor tizenhárom éves vótam, átöleltem édesapám térgyit, hogy ne adjon oda bennünköt, én mindent megcsinálok, de ne adjon oda bennünköt. Hát oszt akkor édesapám aszonta, hogy nem ad oda bennünköt. Úgyhogy mindenki ment szolgálni- amerre látott. Eltemettük édesanyámot március 22-én, én mán egy hét múlva mentem a bolgárokhó (kertészek) dógozni, így telt a fiatal életem. Kaptunk 1.500 pengőt négyen testvérek, ez be vót téve az árvapénztárba. Úgyhogy mikor férhő mentem, 20 pengőt kaptam, ez vót a járandóságom. Édesapám is kapott 1.600 pengőt, az oszt vett négyőnknek másfél kertet a Templomzugba. Ennyi vót. Teljesen érthetetlen. Megmagyarázhatatlan. Olyan nyomorútak voltak ott azok az emberek - örűtek vóna, ha a kisgazdáktú megkapják azt a kukoricafődet negyedibe vagy harmadába, vagy azt, hogy kanász legyen, vagy azt, béres legyen. Ezért ment oda a sok csóró. Hogy legalább a kenyérnek valója meg lenne a családjának. Privóczki István bácsi is ott maradt szegíny a fődön, pedig csak gyütt haza a vetemínyfődrű, vót nála egy gereblye meg egy kapa. A hídná odament hozzá egy csendőr, elvette tülle. Aszongya István bácsi: - Hát mér veszed el, hát odavótam vetemínyezni. Nem ment el 50 métert, mikor a másik csendőr karddal fejbe csapta az öreget a kövesúton. Pedig csak gyütt a veteményrű hazafele. Lapatinszki Veronka, az meg állapotos vót. Két hónapja lett vóna még hátra. Úgyhogy én ezekkel a gyűlésekkel úgy vagyok: - No, csak programbeszédezzetek, én felé se megyek, énnekem van elég emlékem a programbeszédrű. De azért mikor lehetett vóna csapni rajtuk, mégse csaptam. Az ötvenes évekbe megállt a házunk előtt egy ávós kocsi. Hogy megjött Pálka Pál főszolgabíró a fogságbú, oszt letartóztatták, ekkor meg ekkor lesz Gyulán a tárgyalás, menjek el. - Én nem megyek. Nem vagyok rájuk kiváncsi. Az anyámot úgyse adják vissza, ők meg mán megöregedtek, énnekem mán olyan mindegy, hogy micsinának velük.
A Németkérre Endrődről települtek sorsáról
Népünk történetében a felszabadulás után lezajlott kirajzások, nagyobb népességmozgások Endrődöt sem kerülték el. 1945 után azok a földigénylők, akik nem jutottak hozzá szülőföldjükön, kénytelenek voltak föld után nézni más területeken. Ehhez lehetőséget kínált a németek egy részének kitelepítése is. Így kerültek az endrődi földtelenek Garára, Dunakömlődre, Németkérre. 1945-51 között 179 család 850 családtaggal Németkérre költözött. Ez a lélekszám településünk 12319 fős lakosságához mérten olyan magas, hogy kötelességemnek érzem, legalább nagyvonalakban, néhány adattal bemutassam a szülőföld lakóinak az elszármazottak életét. Szívesen teszem ezt, annál is inkább, mert az elköltözöttek új hazájukban is meghatározó bázist, megújulásra kész szellemi és mozgalmi erőt jelentettek. Otthonteremtő küzdelmük, asszimilációs készségük, új közösségük, Németkér fenntartása, fejlesztése érdekében végzett kitartó munkájuk, szerves része élettörténetüknek, s egyúttal annak folytatása is. Itthoni emlékeiket ápoljuk, mai életüket rokonszenvvel figyeljük, dolgos hétköznapjaik örömeiben a "vacer virtust" is látjuk. Gyomaendrődön - tudtommal - részletesen még nem foglalkoztak az eltelepült endrődiekkel s utódaikkal. Ez indokolja, hogy írjunk erről. Lehetővé teszi ezt, hogy id. Hanák Ottó tanár szíves figyelmének középpontjában tartotta az endrődieket is, amikor 1985-ben megírta Németkér Emlékkönyvét. Szerény, csak néhány adatközlésre szorítkozó soraimban alapforrásként használtam fel kutatói alapossággal megírt könyvét. Az 1947 szeptemberében Nagydorogról induló, 34 vagonból álló, kitelepítési szerelvényen 1047 németkéri és 21 dunakömlődi tartózkodott. Ezekből 122 személyt Németország keleti zónájába telepítettek, akiknek jelentős része később tovább települt a nyugati zónába. Nem feladatom, s nincs lehetőségem sem értékelni, minősíteni a kitelepítés tényét, jogosságát, de a végrehajtás módja, a kitelepítésre "szánt" személyek kiválogatása sokszor véletlenszerűen, esetlegesen történt. Megrendítő családi tragédiákat, súlyos lelki sérüléseket okozva, melynek sebei talán még ma is égnek. A gyógyuló sebeket nem akarjuk újra szaggatni. Újakat nem akarunk okozni. A társadalmi béke, az új, emberibb tartalommal alakuló közmegegyezés erősítése valamennyiünk feladata. Ez a szándék vezeti e sorok íróját is, amikor hangsúlyozza, hogy a népek felelősségének elismerése soha nem jelenthet alapot népek, népcsoportok, nemzetiségek kollektív megbüntetéséhez.A társadalmi béke szándéka vezet, amikor most megtörtént tényeket csoportosítok. Az endrődi telepesek első csoportja 1945. augusztus 20-án érkezett Németkérre. A helyi lakosok többsége megértéssel, ha idegenkedve is, de jó szívvel fogadta őket. Az új telepesek házat, földet, állatokat, gazdasági felszerelést kaptak. Hozzáfogtak a föld megműveléséhez. Ez nem ment könnyen, mások voltak itt az adottságok, a szokások, a lehetőségek. Más volt a munka kultúrája. Ez keveredett az Endrődről hozott tapasztalatokkal, szokásokkal. Aki Endrődön megélt a munkájából, az itt is feltalálta magát. Megfogva a munka nehezebb, de eredményes oldalát, verejtékes, de igen becsületes, otthonteremtő, fészekrakó, családot alapító, gyökeret eresztő munkát végeztek. A többség ilyen volt. Ezek meghatározók lettek községükben. Múltjuk, életútjuk, gazdag munkásmozgalmi tapasztalataik, létérdekük arra predesztinálta őket, a betelepült endrődieket, hogy aktívan segítsék, formálják az új otthonuk társadalmi, politikai, gazdasági arculatát, eleinte a viharsarki eszméket, az ottlakókkal együtt boldogulni akaró szemléletet. Becsületükre legyen mondva, nemcsak saját szokásaikat, elképzeléseiket terjesztették, képesek voltak tudatosan beilleszkedni, feloldódni, s befogadni mindazt, ami szép, nemes és érdemes. Németkér új arculatának kialakításában, a ki- és betelepítések okozta sebek gyógyításában, a jelen és a közös jövő formálásában részt kértek és kaptak az endrődi telepesek is. ifj. Soczó József 1945. októberében Dunakömlődről a Dózsa Népe szerkesztőségének írta, hogy "A település, bár nehéz körülmények között, de mégis halad. A falu arculata máris megváltozott, olyan, mintha az Alföld valamelyik községében volna az ember, mindenütt új, magyar földtulajdonosok dolgoznak." A telepesek gondjairól írt Németkérről Hornok Jenő is, 1946. júniasában a Dózsa Népe szerkesztőjéhez, Hunya Istvánhoz küldött levelében: "Endrődről 120 család települt Tolna megyébe. Honfoglalók vagyunk, de nagyon rossz körülmények között. A jószágainknak nincs takarmány. A svábok, akik félnek a kitelepüléstől, felgyújtják a szalmát, a szénát. Ha megyünk valahová takarmányt szerezni, elkapják az embert és karókkal földig verik..." Az 1946. május 25-én megalakított Földigénylő Bizottság elnöke a már az endrődi földosztásban bő tapasztalatokat szerzett Hangya István lett. Tagjai: Czikkely József, Dávid Vince, Elek Sándor, Fekécs János, Gellai János, Gyuricza Bálint, Hegedüs István, Hunya Elek, Köles Mátyás, Márton Lajos, Német Lukács, Palacsik Miklós, Roncsek Mihály. Később is mindenütt meg lehet találni az endrődieket, különböző állami, gazdasági, tássadalmi és pártfunkciókban. A régi, tapasztalt mozgalmi vezető, Gyuricza Bálint 1944 szeptemberétől 1949-ig bíró, később párttitkár, a Hazafias Népfront elnöke is volt, egyéb tisztségei mellett. Eredményesen dolgozott a Kistormási p ami Gazdaság igazgatójaként is. Hunya Péter - náluk szolgáltam az 1930-as évek közepén - a bonyhádi járás főjegyzőjeként dolgozott. A Tolna megyei vezetésben is dolgozott endrődi: dr. Farkas Ottó. Figyelte és minden lehetséges törvényes eszközzel segítette életüket, beilleszkedésüket. A korán árvaságra jutott, önerőből tanuló, jog végzettségű, a 30 éves törzsgárda címet a Parlamentben kiérdemlő Farkas Ottó ma is segíti támogatásra érdemesült szülőhelyét, ha segíteni kell, mindig meghallja a hazai harangszót. Ezért zártuk szívünkbe a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának főosztályvezetőjét. Megható olvasni id. Hanák Ottó könyvéből, hogy az odatelepültek, Németkér bennszülötteivel együtt, közösen fogtak fegyvert 1956-ban, hogy megvédjék a közösen elért eredményeket. Németkér sokmindent megélt, voltak vélt és valós hibák, tévedések, amelyek igaztalanul keserítették meg életüket. De amikor végveszélybe került a nép hatalma, akkor félretettek minden egyéni, személyi, családi sérelmet, s védték a közös, belső rendjüket, nyugalmukat. Büszkék vagyunk az Endrődről elszármazott lányok és asszonyok helytállására, mozgalmi eredményeikre is. Örömmel írunk Kulik Menyhértné, Kulik Vinczéné, Gyuricza Istvánné, Tóthné Gyuzicza Etelka, Benyó Jánosné, Áment Györgyné munkájáról, s mellettük, megbecsüléssel köszöntjük a többi, családjának és munkájának élő, ereikben még ma is endrődi vért áramoltató telepeseket és utódaikat.
Endrőd Iparának történetéről
A község mai gazdasági életében eddig csupán élelmiszerszükségletének megszerzéséről szólhattunk. Beszélhetünk azonban egyéb szükségletek beszerzési módjáról is. Ezen a téren is éppen úgy, mint a gazdálkodásnál, lényeges különbséget veszünk észre, a helyzet más volt eleinte és más később. A XVIII. század elején sőt még a XIX. század elején is az ipar az autarchiához igazodott, sokféleség és nem nagy termésmennyiség jellemezte. Vidékünkön, hol a kényszer maga utalta a népet a mezőgazdaságra, maguk azon iparágak is csak nehezen tudtak kifejlődni, melyekre a mindennapi életben még a földművelésnek is szüksége volt. Hiszen ha visszagondolunk a 200 évvel ezelőtti viszonyokra, vajon milyen ipari szükséglete lehetett azoknak a pásztor, állattenyésztő népeknek, melyek egész életüket a természetben, a szabadban töltötték el. 1750-ben a lakosok ruházatukat és lakásukat még mindig maguk készítették, ami kevés vasszerszámra szükségük volt, azt megcsinálták a cigányok. Tanult iparosok csak a múlt század második negyedében jelentkeznek, de céhekbe csak 1858-ban tömörültek. Valamivel később felépül az iparház is, mely 1896-ban ipartestületté alakult át, s azóta a méginkább szaporodó iparosokat kebelében tömöríti. Az ipar jellege és jelentősége általában a kereskedelem fellendülése gyökeresen megváltozott, mióta kiépült a Szolnok-Arad vasútvonal, melybe Endrőd is könnyen bekapcsolódhatott. A külkereskedelem fejlődéséhez hozzájárult még nagy mértékben a műutak kiépítése, a Kőrös áthidalása, s újabban a vásártartási jog megszerzése (1925). A hidakat régebben kompok helyettesítették, melyeken a közlekedés, különösen áradások idején, meglehetősen veszélyes, sőt lehetetlen volt, ami a forgalmat nagymértékben akadályozta. Ma már ezen akadály nincs meg, nagy hiba azonban, hogy a községünk most sincs utakkal kellőképpen ellátva, így esős időben Kőröstarcsa, Mezőberény, Mezőtúr felé a közlekedés meglehetős nehézségekbe ütközik. (Ld: a vidék úthálózatát.) Amint a közlekedés némileg megjavult, az igények is megnőttek, az ipar jellege már csak részben igazodik a miliőhöz, ellenben egyre nagyobb szerephez jut az idegen tájhoz való viszony, sok olyan iparcikknek a behozatala, amelyhez azelőtt helyben termett a nyersanyag. Gyárak, vállalatok közül azok fejlődtek, melyek helyben vagy a környéken nagy fogyasztóközönségre számítanak és amelyeknek nyersanyagai is itt megszerezhetők. Minthogy itt a gabona az uralkodó termény és ez nagy fogyasztóközönségre is számíthatott, községünkben először a malomipar fejlődhetett gyárszerűvé, utána számításba jöhetnek még ugyanezen az alapon a cserép és téglagyárak. A malmok eleinte kizárólag szél- és vízimalmok voltak, csak a jelen század elején lett általánossá a gőzmalmok létesítése. Ma 4 gőz- és 1 szélmalom látja el a lakosság szükségletét. A kisipar minden ága virágzik községünkben, hiszen ennél nem kell ragaszkodni a nyersanyag helybeli beszerzéséhez, ennek sokoldalúsága és mérete inkább a fogyasztóközönség létszámától és ennek igényétől függ. Ez így van különösen mióta a nyersanyag importálása és terjedelme a lakosság számával együtt nő, s ezt a párhuzamos növekedést legfeljebb a község gazdasági körzetének szintén változó iparcikkszükséglete befolyásolja. Az iparosok száma különösen negyven év óta mutat nagy növekedést. A lakosságnak körülbelül 15%-a foglalkozik iparral és kereskedelemmel, 75%-a őstermeléssel és 10%-a egyébbel.
Endrőd lakosságának csökkenése
A következő grafikon szemléletesen ábrázolja Endrőd lasosságának csökkenését az elmúlt 100 évben.Vízszintesen az évszámot, míg függőlegesen a keresztelők, esküvők, temetések számát olvashatja le. A képre kattintva, nagyobb méretben is megtekintheti a grafikont.
